álmok
Mindig is nagy álmodozó voltam, tele tervekkel. De igen gyorsan megtanultam azt, hogy ezeken az álmokon az emebrek csak nevetni fognak, legyinteni, hogy na persze. Csak egy kicsi lány voltam, egy keverék goldennel, nem kutyás családból, aki arról álmodozott, hogy Cruftsra kimegy (anyukám "ugyan, hogyan jutnál ki te oda" mondata még mindig a fülemben cseng :-) ), és hogy munkaversenyekre jár.
Kicsi voltam, és komolytalan.
Majd jött valaki, egy hippi csaj, és elkezdtünk beszélgetni, egy junior handling versenyre szerettem volna kutyát. Eltelt pár hónap és felajánlott nekem egy társtulajdonos kutyát. Nekem. A Kis Orsinak, akiben senki sem hitt addig.
Az Élet, Sors, Isten, nevezzük akárhogy nem akarta, hogy abból az alomból hozzak amit először szerettem volna. De aztán megbarátkoztam az ötlettel, mi több, beleszerettem a szülőkbe, és kaptam egy kiskrapekot. A legtökéletesebb kiskutyát, akiről nem is álmodhattam.
Még nagyobb álmok voltak születőben ahogy láttam cseperedni őt. De folyamatosan abba ütköztünk, "jaj ugyan, ez nem így megy", "ez nem ilyen egyszerű", "nem vagytok elég tehetségesek". Egyedül A Hippi hitt bennünk, hogy sikerülni fog bármi, amit kitűzök célul.
Nem is akartam, hogy egyszerű legyen. Meg akartam dolgozni minden egyes kicsi sikerért.
És meg is kellett. Sok sok éjszaka alvás nélkül, sok sok átsírt perc, egy pár "miért csinálom én ezt", "könnyebb lenne feladni, bulizni, élni az életem mint egy átlagos tini". De akkor is, hóban, fagyban, sárosan, betegen, de nem adtuk fel. Mert ha már eddig eljutottunk most adjam fel?
Hogy sikerült-e az álmokat megvalósítani? Természetesen.
Ma ahogy pakolgatom az új polcomra a kupákat és ahogy kiteszem a legújabb rozettáját Iannak, amit azért kapott mert Ő lett az év 2. legeredményesebb Golden Retrievere munka kategóriában - a tavalyi legeredményesebb show kategória után, nagyon elérzékenyültem. Hiszen vannak olyan álmok amikben még én magam sem hittem, hogy valaha a közelében leszek. Sosem gondoltam, hogy Crufts osztálygyőztes rozetta lóg majd az ajtómon, s a polcomon egy AKC NOHS Csoport 2 rozetta az USAból, egy dummy "1st place" felirattal fog csücsülni temérdek kupa mellett. Ezek sokaknak semmitmondó dolgok lennének. Ám a sok sok munka minde egyes kupát és oklevelet különlegessé és fontossá tesz.
Hisznek-e bennem már? Egy páran lehet, de talán azért mert nem tudják mik is vannak célként kitűzve :D De rájöttem, hogy ez már nem is érdekes. Ha egy tanácsot adhatnék Kicsi Orsinak az biztosan az lenne, hogy ne érdekeljen mit mondanak mások, és hogy hisznek-e benned.
Sok különleges kutya van az életemben, és még sok fog belépni, ám Ian valami egészen más. Leírhatatlan érzés az, amikor egy kutya érted, és neked dolgozik. Mert TE megkérted rá. Én pontosan tudom, hogy Ian minden egyes dummyt azért vesz fel és hoz nekem, mert én erre megkértem. Azért áll a ringben mint egy cövek és mozog mint az álom, mert én megkértem. Úgyhogy, köszi Kiskutyám ♥
Majd jött valaki, egy hippi csaj, és elkezdtünk beszélgetni, egy junior handling versenyre szerettem volna kutyát. Eltelt pár hónap és felajánlott nekem egy társtulajdonos kutyát. Nekem. A Kis Orsinak, akiben senki sem hitt addig.
Az Élet, Sors, Isten, nevezzük akárhogy nem akarta, hogy abból az alomból hozzak amit először szerettem volna. De aztán megbarátkoztam az ötlettel, mi több, beleszerettem a szülőkbe, és kaptam egy kiskrapekot. A legtökéletesebb kiskutyát, akiről nem is álmodhattam.
Még nagyobb álmok voltak születőben ahogy láttam cseperedni őt. De folyamatosan abba ütköztünk, "jaj ugyan, ez nem így megy", "ez nem ilyen egyszerű", "nem vagytok elég tehetségesek". Egyedül A Hippi hitt bennünk, hogy sikerülni fog bármi, amit kitűzök célul.
Nem is akartam, hogy egyszerű legyen. Meg akartam dolgozni minden egyes kicsi sikerért.
És meg is kellett. Sok sok éjszaka alvás nélkül, sok sok átsírt perc, egy pár "miért csinálom én ezt", "könnyebb lenne feladni, bulizni, élni az életem mint egy átlagos tini". De akkor is, hóban, fagyban, sárosan, betegen, de nem adtuk fel. Mert ha már eddig eljutottunk most adjam fel?
Hogy sikerült-e az álmokat megvalósítani? Természetesen.
Ma ahogy pakolgatom az új polcomra a kupákat és ahogy kiteszem a legújabb rozettáját Iannak, amit azért kapott mert Ő lett az év 2. legeredményesebb Golden Retrievere munka kategóriában - a tavalyi legeredményesebb show kategória után, nagyon elérzékenyültem. Hiszen vannak olyan álmok amikben még én magam sem hittem, hogy valaha a közelében leszek. Sosem gondoltam, hogy Crufts osztálygyőztes rozetta lóg majd az ajtómon, s a polcomon egy AKC NOHS Csoport 2 rozetta az USAból, egy dummy "1st place" felirattal fog csücsülni temérdek kupa mellett. Ezek sokaknak semmitmondó dolgok lennének. Ám a sok sok munka minde egyes kupát és oklevelet különlegessé és fontossá tesz.
Hisznek-e bennem már? Egy páran lehet, de talán azért mert nem tudják mik is vannak célként kitűzve :D De rájöttem, hogy ez már nem is érdekes. Ha egy tanácsot adhatnék Kicsi Orsinak az biztosan az lenne, hogy ne érdekeljen mit mondanak mások, és hogy hisznek-e benned.
Sok különleges kutya van az életemben, és még sok fog belépni, ám Ian valami egészen más. Leírhatatlan érzés az, amikor egy kutya érted, és neked dolgozik. Mert TE megkérted rá. Én pontosan tudom, hogy Ian minden egyes dummyt azért vesz fel és hoz nekem, mert én erre megkértem. Azért áll a ringben mint egy cövek és mozog mint az álom, mert én megkértem. Úgyhogy, köszi Kiskutyám ♥
Megjegyzések