a vonat

 Dorka barátnőm az élete metafórájaként emlegette a vonatot nem rég… Nap mint nap eszembe jut, és azon gondolkozom, merre is tart éppen az én vonatom?

Néha úgy érzem, a francia TVG megirigyelné a sebességét ahogyan száguld az életem. Napok, hetek, hónapok telnek el egy szempillantás alatt, és azon kapom magam, hogy ismét egy új Lapot szerkesztünk (erről később) néha pedig úgy érzem, egy mélyszántásra kisiklott mozdonyban ülök, ami halad, de nagyon sz*r benne ülni. De, aztán mindig megnyugtatom magam, hogy ez biztosan csak egy nehezebb szakasz, az alagutaknak is vége szokott lenni, és nem mehet mindig festői tájakon keresztül még a legcsodásabb vasútvonal sem.

Év eleje óta nem nagyon írtam postot arról, mi is történt velünk. Egyszerűen annyi minden, hogy nem tudtam, hogyan is fogalmazzam meg. Mindig úgy gondoltam, hogy „na, ha ez lezáródik, akkor kicsit jobban fogok tudni mesélni mindenről.” De persze, a vonatom még egy pályaudvarba se állt be annyi időre, hogy összeszedjem a gondolataim.

Vadásztam, sokat. Fehován itt volt Petra olasz, és Masha orosz barátnőnk, felejthetetlen, de rendkívül nehéz egy hét volt. Eltűnt Riby, de szerencsére megtaláltuk. Félig meddig voltam Sopron WT-n. Futottam, sokat, de mégsem eleget. Kiállítottam, sokat, néha talán túl sokat is. Voltam Spanyolországban. Szétköltöztünk Dorkával, de barátságunkon ez semmit nem változtatott, nem konfliktus volt ennek az oka, csupán más irányba tartott az életünk, rá párkapcsolat, rám munka várt. Elkezdtem a Magyar Vadászlapnál dolgozni. Splitben is voltunk Dorkával. Amsterdam világkiállítás és Lengyelország Európa sem maradhatott ki – ahonnan Niki barátnőm Sárijával elhoztunk egy Junior Csoport 3. helyet. Túrázgattunk a Velencei tónál, hol gyalogosan, hol két keréken. Hazavittem Gemmát Panamába. Csatlakozott hozzánk egy másik kis puli. Az év egyik legjobb hétvégéjét Tardoson, a Field Trialon töltöttem.

Sok ember szállt fel a vonatomra, de sokan le is. Volt, aki vissza is szállt, legnagyobb örömömre, de volt akitől – remélem – örökre elbúcsúzhattam.
Követtem el nagy hibákat idén, de egy dologban nem változtam: hű maradtam magamhoz, és igyekeztem senkit sem megbántani.

Ian békés utazó lett a kis vonatomon. Nem tudom, mennyire élvezi a Pesti életet  - 13. kerületbe költöztünk egy kis időre, hogy közel legyen a szerkesztőség – de igyekszem minél többet megadni neki. Sajnos tavasszal volt egy sérülése, és azóta bizonyos rossz mozdulatoktól újra nekiáll bicegni. Szerencsére már kezdem kitapasztalni mit lehet, mit nem vele, hosszú sétákat, futásokat jól bírja, akkor van baj, ha hirtelen fordul például labda után. Voltunk párszor vadászni, szerencsére négy lábon jött haza.  Versenyeket lezártam vele, egy dolga van innentől: élvezni az életet, titokban ágyban fetrengni amíg én dolgozom (kamera buktatta le őt)és vadászni.

Sokan mondják, hogy huh, ők aztán biztosan nem költöznének be Pestre, borzasztó lenne nekik. Van, amikor az élet nem kívánságműsor, és nincs választási lehetőség, hova költözik az ember. Egy picikét én azért büszke vagyok magamra, hogy Pest egy igen jó (őszintén sosem tudtam melyik kerület milyen, csak azt néztem, közel legyen a Szerkihez) helyére költöztem, ahol a kutyák minden nap rohangálhatnak a szigeten, és futhatom a kiliket (összehoztam pár hete egy fél maratont is), és fél óra alatt bent vagyok a munkahelyemen.

Egy biztos: ez az év megtanított arra, kik az igazi barátok. Sokszor hallottam a mondást, hogy bajban ismerszik meg a jó barát, és ezt idén meg is tapasztaltam. Semmi életbevágó nagy problémám nem volt, és remélem nem is lesz, de sokszor szükségem volt a barátaim lelki támogatására a nehezebb időszakokban.
Igaz, a blogba keveset írtam, de az elmúlt évekhez képest annál többet összességében. Saját kis rovatom indult a Magyar Vadászlapban, ahol a kutyázással kapcsolatos gondolataimat papírra vetem. Furcsa egyelőre, hogy ilyen témákat feszegessek, de már fél éve (jézusom, FÉL ÉVE?) megy, és eddig nem kaptunk panaszkodó e-mailt, hogy sületlenségeket írnék. Imádok ott dolgozni, imádok minden nap bejárni, imádok minden apró munkát, még egy kis irodapakolás is tartogat néha meglepetést. Plusz, kutya jöhet velem be.

Igyekszem mostmár kicsit up to date lenni, és többet irkálni, bár sokszor gondoltam arra, senki nem hiányolja úgy sem ezt a blogot. De nem is más, hanem magam miatt írom, hanem, hogy majd öreg koromban legyen mit olvasgatnom. De olvassatok Vadászlapot ti is