Külsőségek
A Magyar VADÁSZLAP 2019/I. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
Fotó: Ritó Ákos
A kiállítások nagy múltra tekintenek vissza. Az 1800-as évek közepén kezdtek el Angliában ilyen jellegű megmérettetéseket szervezni, elsősorban vadászkutyáknak. Az első pár évben csak pointerek, szetterek és spánielek versengtek, majd idővel kopók is csatlakoztak hozzájuk. Ezeknek a rendezvényeknek a célja – amellett, hogy társasági események voltak – legfőképpen az volt, hogy a fajtaleíráshoz, azaz standardhoz leginkább közelálló kutyákat megtalálják, és megvitassák, melyik ebnek, milyen hibája van.
Manapság, ha valaki ellátogat egy kiállításra, merőben más kép fogadja, mint 150 évvel ezelőtt. Tökéletesen kozmetikázott kutyák, akik „szoborként” állnak a ringben, vagy éppen kecsesen köröket és oda-visszákat futnak, elegáns kosztümbe vagy öltönybe öltözött felvezetőik mellett, milliméter vékony csillogó kövekkel kirakott pórázokon vezetve. A ringek szélén hosszabbszőrű kutyák hadai állnak a kozmetikai asztalokon mozdulatlanul, várva azt, hogy ügyes kezű felvezetőik és „fodrászaik” a legprofibb eszközökkel elvégezzék az utolsó simításokat rajtuk. Abszurdnak tűnhet ez a látvány olyasvalaki számára, akinek a kutyája a mezőn rohangál, nap mint nap, hétvégente pedig a bogáncsok mellett vérnyomok és tollak díszítik a szőrét. Gyakran hallom, hogy a kiállítás bizony állatkínzás, biztosan nem élvezik szerencsétlen kutyák – ám ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk, számukra ez hasonló szórakozás, mint más ebeknek a vadászat. Remek példa erre például a saját golden retrieverem, aki bizonyította, hogy a szépséghez alkalmasint ész is tud párosulni: amellett, hogy az év legsikeresebb kiállítási kutyája lett pár éve, a rákövetkezendő évben a fajta második legeredményesebb munkakutyája is ő volt.
A kiállítások eredeti célja, ahogyan már említettem, hogy megnézzék, melyik egyed közelíti meg leginkább azt a fajtaleírást, ami szerint tenyészteni kell. A standardban pontos jellemzés található minden fajtáról: hogyan kell bizonyos csontoknak (például a lapockának vagy a felkarnak) illeszkednie egymáshoz, meghatározza a testarányokat, a szőr színét és minőségét, a mozgás jellegét – csak, hogy párat említsek a számos kritérium közül. Minden anatómiai jellegzetességnek megvan a maga lényege, ami segíti az adott fajtát az eredeti funkciója, mondjuk a vadászati feladatai ellátásában, tehát ennek nem kizárólag esztétikai jelentősége van. Egy megfelelő hátulsó szögellés például egyfajta lengéscsillapítóként is funkciónál, kevesebb terhelés éri az ízületeket.
Hazudnék, ha azt mondanám, a kiállításokon ez a mai napig teljes mértékben így van. Sajnos a kapcsolati rendszerek néha a szakmaiság rovására mennek, és egyfajta trendek alakulnak ki bizonyos fajtáknál. Számos fajtánál preferálják az egyre nehezebb felépítésű egyedeket, a retrievereknél is megfigyelhető, hogy a „mackófejű”, eleganciát nyomokban sem közvetítő ebek a ringek igazi sztárjai…
Manapság, ha valaki ellátogat egy kiállításra, merőben más kép fogadja, mint 150 évvel ezelőtt. Tökéletesen kozmetikázott kutyák, akik „szoborként” állnak a ringben, vagy éppen kecsesen köröket és oda-visszákat futnak, elegáns kosztümbe vagy öltönybe öltözött felvezetőik mellett, milliméter vékony csillogó kövekkel kirakott pórázokon vezetve. A ringek szélén hosszabbszőrű kutyák hadai állnak a kozmetikai asztalokon mozdulatlanul, várva azt, hogy ügyes kezű felvezetőik és „fodrászaik” a legprofibb eszközökkel elvégezzék az utolsó simításokat rajtuk. Abszurdnak tűnhet ez a látvány olyasvalaki számára, akinek a kutyája a mezőn rohangál, nap mint nap, hétvégente pedig a bogáncsok mellett vérnyomok és tollak díszítik a szőrét. Gyakran hallom, hogy a kiállítás bizony állatkínzás, biztosan nem élvezik szerencsétlen kutyák – ám ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk, számukra ez hasonló szórakozás, mint más ebeknek a vadászat. Remek példa erre például a saját golden retrieverem, aki bizonyította, hogy a szépséghez alkalmasint ész is tud párosulni: amellett, hogy az év legsikeresebb kiállítási kutyája lett pár éve, a rákövetkezendő évben a fajta második legeredményesebb munkakutyája is ő volt.
A kiállítások eredeti célja, ahogyan már említettem, hogy megnézzék, melyik egyed közelíti meg leginkább azt a fajtaleírást, ami szerint tenyészteni kell. A standardban pontos jellemzés található minden fajtáról: hogyan kell bizonyos csontoknak (például a lapockának vagy a felkarnak) illeszkednie egymáshoz, meghatározza a testarányokat, a szőr színét és minőségét, a mozgás jellegét – csak, hogy párat említsek a számos kritérium közül. Minden anatómiai jellegzetességnek megvan a maga lényege, ami segíti az adott fajtát az eredeti funkciója, mondjuk a vadászati feladatai ellátásában, tehát ennek nem kizárólag esztétikai jelentősége van. Egy megfelelő hátulsó szögellés például egyfajta lengéscsillapítóként is funkciónál, kevesebb terhelés éri az ízületeket.
Hazudnék, ha azt mondanám, a kiállításokon ez a mai napig teljes mértékben így van. Sajnos a kapcsolati rendszerek néha a szakmaiság rovására mennek, és egyfajta trendek alakulnak ki bizonyos fajtáknál. Számos fajtánál preferálják az egyre nehezebb felépítésű egyedeket, a retrievereknél is megfigyelhető, hogy a „mackófejű”, eleganciát nyomokban sem közvetítő ebek a ringek igazi sztárjai…
Megjegyzések