Ünnepnapok
Ivett ültette bele a bogarat a fülembe egyik sétánk alkalmával, amikor megjegyezte, nem sok blogbejegyzést látott nálam sem, és a kérdésemre, amikor azt kérdeztem, miről is blogolhatnék, azt válaszolta, vadászatokról...
Sokat gondolkoztam rajta, mit is írhatnék... Hiszen tényleg erről szólt az elmúlt időszak.
No, de miről írjak? Úgy gondolom a terítékszám, elhozások száma nem igazán lenne szórakoztató élmény senkinek, no meg már nem is nagyon emlékszem ilyen részletekre.
A vadgazdálkodás fontosságáról szintén nem sok szót szeretnék szólni, hiszem ezt mindenki tudja - vagy ha nem, nem itt és nem most szeretném meggyőzni.
Valami más megközelítést szerettem volna, bár még most sem tiszta, miről is szeretnék írni.
Hogyan is sodródtam bele a vadászatba azt magam sem tudom pontosan. A természet mindig is érdekelt, mesék helyett nálunk Animal Planet vagy Nat. Geo ment mindig is. Viszont senki nem vadászik, vagy vadászott valaha a családban. De azt hiszem, tudom ki fertőzött meg a vadászat szeretetével, ki az, aki miatt elkezdtem más szemmel nézni az egészre, és nem csak gonosz puskás gyilkolókat láttam magam előtt, ha a vadászat szóba került. Mamámék egyik kedves ismerőse, Sanyi bácsi akit, hát... körülbelül 6 éves korom óta ismerek. Ő mesélt vadászatokról, kalandjairól, és ismerőseiről, akikkel levelezett - és akik nevei már nekem is sokat mondanak.
És azt hiszem, ez volt a legjobb módja, annak, hogy beleszeressek - nem tudom, direkt volt-e ez a fajta nevelés, vagy teljesen véletlenül alakult ez így. Izgalmas "meséken" nőttem fel, majd rájöttem, ez az amit szeretnék és amit mindig is szerettem volna csinálni. Hiszen ha jól belegondolok a lelkem mélyén mindig is bennem volt az, ami egy vadászemberben benne van. Csak azt kellett megmutatni, hogy „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”
Valamint mindig is híve voltam annak, hogy a kutyákat megfelelően, arra használjuk amire ki lettek tenyésztve.
Valószínűleg Ingridet is elvittem volna, ha lett volna rá alkalmam, és ha a problémájára már akkor tudtam volna a megoldást. Nem lett volna a világ legzseniálisabb kutyája, de biztosan jól éreztük volna magunkat.
Iannal már a kezdetek óta szerettem volna vadászni, de az első évben én magam jártam el, egyedül fotózni egy kedves ismerőssel. Nagyon jó helyen szereztem első élményeimet, egy olyan társaságnál, akik tényleg nem csak puskás emberek voltak.
Várható volt, hogy záros határidőn belül a vadászattal kapcsolatos könyvek is a bűvkörükbe vegyenek, hiszen az olvasás alsós korom óta az egyik kedvenc időtöltésem, mindig is nagy könyvfaló voltam. Széchényi Zsigmond könyvei akadtak elsőként a kezembe, és nagy kedvenceim lettek. Innen ered a post címe is, az Ünnepnapok. Hiszen számomra is ezt jelenti minden egyes vadászattal eltöltött nap. Ünnepet. Egy olyan napot, amit hosszú hosszú ideig izgatottan várok. Minden közelgő vadászat időpontja olyan, mint sok gyerek számára a karácsony, vagy a húsvét, számolom vissza a napokat, hányat kell aludni még, és előtte éjszakákkal, már olyan izgatott vagyok, hogy alig tudok aludni. No, persze nem azért, mert félek mi lesz, hanem inkább mert kíváncsi vagyok mit fogunk látni, milyen csodák részese leszek majd.
Én magam, még csak egyszerű kutyás hajtó vagyok, puskás vadász ember később lesz belőlem remélhetőleg. De így van ez rendjén. Elsőként szerettem volna beletanulni mindenbe, megismerni a hagyományokat, szokásokat, és csak utána puskát ragadni.
Idén volt pár nagyon szép vadászattal eltöltött napunk. A tavalyi szezon volt az első Iannak, és hát mint tudjuk, minden kezdet nehéz, és ez igaz volt ránk is. Szerencsére nem volt gond sem a lelkesedéssel, sem a képességeivel, csak egy kis kontrollt volt nehezebb rárakni - de inkább ezzel legyen bajom mint, hogy félkegyelműsködik (csak hogy Márti szavaival éljek), nem igaz?
De idén valahogy minden megoldódott. Szépen lassan belerázódtunk, én is rutinosabban készültem, és ő is megértette, mi is a feladata.
Talán fordulópont volt nekünk az első Bagon eltöltött nagyterítékes vadászatunk - ami ugyan a legkevésbé sem volt vadászias élmény, de az biztos, hogy Ianből szuper vadászkutyát faragott. Sokaktól hallom, hogy így-úgy elrontották a kutyákat vadászaton, nekem ez maximum annyiban merül ki, hogy a dummyért annyira nem lelkesedik .De hát vadászkutyánk van, nem?
Még ezen a nem túl vadászias napokon is sikerült pár gyönyörű pillanatnak szemtanúi lennünk, Ian szó szerint megtáltosodott, figyelt rám, megértette a "back" mire is jó, valamint igen szép rutint szerzett abban, melyik madár sebzett, melyik nem, igen gyorsan felismeri a lőjeleket. Stabilitása is szuper lett - lehet azért mert én magam nem puskásként mentem, de sosem volt példa beugrásra, és cserélni se sokszor láttam őt. Egyszóval számunkra igen jót tett ez a pár alkalom.
Szerencsére voltunk pár igen szép vadászaton is. Talán az egyik legkedvesebb emlékem az idei szezonról a cserkeszőlői hétvége, ahol nem csak a társaság volt szuper, a vadászat tökéletesen jól szervezett, a vadászok kedvesek, vadásziasak és nem utolsó sorban biztonságosan vadászók, de Ian szerintem itt produkálta a legjobb teljesítményét összességében. Ha a hajtósorban voltunk szépen keresett, ha oldalazókkal mentünk szépen jött lábnál, egyszóval, amit kértem, azt úgy csinálta kitartóan, fáradhatatlanul.
A kis János, ahogy vadászkörökben ismertté vált, egyébként az egész szezonban kitett magáért. Valószínűleg sosem lesz a világ legjobb munkakutyája, sosem fog versenyt nyerni, és nem lesz extrán látványos munkája. Egy dolog viszont biztos, mégpedig az, hogy megbízható. Nem kell félnem attól, hogy nem megy be a nádba, hogy megtagadja a vadat, vagy hogy nem elég kitartó. Tudja mikor kell teljesítenie, tudja, hogy igazi, éles vadászaton van, és ilyenkor nem számít hányadik madara, vagy hány órája dolgozik. Tudom, hogyha küldöm egy sebzett madárért akkor az meglesz. Ha látom leesni több száz méterre is, elmegy érte, addig nem hagyja el a területet amíg nincs meg a vad.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen jó emberek között csöppentem bele a vadászat világába, és hogy olyan kutyák munkáját nézhettem minden vadászaton, akik az ország legjobb vizslái közé tartoznak.
Beleszerettem a vadászatba véglegesen és visszavonhatatlanul. Viszont azt megfogalmazni miért, nehéz lenne. Minden pillanatát imádom, és arra válaszolni mit szeretek benne nem lehet. ár csoporttársam az egyetemen faggatózott, akik habár vadgazdamérnökként tanulnak a vadászatot messziről megvetik. De elmagyarázni szerintem lehetetlenség, esetleg megmutatni lehet. Ezt a varázslatot csak átélni lehet, ez nem az, amit az ember filmeken vagy könyveken keresztül át tud érezni. Először meg kell tapasztalni, és csak utána tudja az ember élvezni a könyveket.
Sok sok rövid emlékkép jut eszembe az idei szezont végiggondolva. A hajnali cserkelések, ahogy sötétben botorkálunk a lesre, majd ahogy szépen lassan elkezd világosodni, a köd lassan felszáll pár őz tűnik fel. Eszembe jut az a sok sok gyönyörű vadmegállás a vizsláktól, a sok bravúros jelölése Iannak, vagy éppen ahogy a levegőbe ugrik egy sebzett madár után, majd 2 méter magasra. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.
Zárásként pedig egy kis Széchenyi Zsigmond idézetet hoznék az Ünnepnapokból, ő mindig is jó volt abban, hogy leírja azt, hogyan érzek - és azt, hogy valószínűleg hogyan érez minden vadász.
Sokat gondolkoztam rajta, mit is írhatnék... Hiszen tényleg erről szólt az elmúlt időszak.
No, de miről írjak? Úgy gondolom a terítékszám, elhozások száma nem igazán lenne szórakoztató élmény senkinek, no meg már nem is nagyon emlékszem ilyen részletekre.
A vadgazdálkodás fontosságáról szintén nem sok szót szeretnék szólni, hiszem ezt mindenki tudja - vagy ha nem, nem itt és nem most szeretném meggyőzni.
Valami más megközelítést szerettem volna, bár még most sem tiszta, miről is szeretnék írni.
Hogyan is sodródtam bele a vadászatba azt magam sem tudom pontosan. A természet mindig is érdekelt, mesék helyett nálunk Animal Planet vagy Nat. Geo ment mindig is. Viszont senki nem vadászik, vagy vadászott valaha a családban. De azt hiszem, tudom ki fertőzött meg a vadászat szeretetével, ki az, aki miatt elkezdtem más szemmel nézni az egészre, és nem csak gonosz puskás gyilkolókat láttam magam előtt, ha a vadászat szóba került. Mamámék egyik kedves ismerőse, Sanyi bácsi akit, hát... körülbelül 6 éves korom óta ismerek. Ő mesélt vadászatokról, kalandjairól, és ismerőseiről, akikkel levelezett - és akik nevei már nekem is sokat mondanak.
És azt hiszem, ez volt a legjobb módja, annak, hogy beleszeressek - nem tudom, direkt volt-e ez a fajta nevelés, vagy teljesen véletlenül alakult ez így. Izgalmas "meséken" nőttem fel, majd rájöttem, ez az amit szeretnék és amit mindig is szerettem volna csinálni. Hiszen ha jól belegondolok a lelkem mélyén mindig is bennem volt az, ami egy vadászemberben benne van. Csak azt kellett megmutatni, hogy „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”
Valamint mindig is híve voltam annak, hogy a kutyákat megfelelően, arra használjuk amire ki lettek tenyésztve.
Valószínűleg Ingridet is elvittem volna, ha lett volna rá alkalmam, és ha a problémájára már akkor tudtam volna a megoldást. Nem lett volna a világ legzseniálisabb kutyája, de biztosan jól éreztük volna magunkat.
Iannal már a kezdetek óta szerettem volna vadászni, de az első évben én magam jártam el, egyedül fotózni egy kedves ismerőssel. Nagyon jó helyen szereztem első élményeimet, egy olyan társaságnál, akik tényleg nem csak puskás emberek voltak.
Várható volt, hogy záros határidőn belül a vadászattal kapcsolatos könyvek is a bűvkörükbe vegyenek, hiszen az olvasás alsós korom óta az egyik kedvenc időtöltésem, mindig is nagy könyvfaló voltam. Széchényi Zsigmond könyvei akadtak elsőként a kezembe, és nagy kedvenceim lettek. Innen ered a post címe is, az Ünnepnapok. Hiszen számomra is ezt jelenti minden egyes vadászattal eltöltött nap. Ünnepet. Egy olyan napot, amit hosszú hosszú ideig izgatottan várok. Minden közelgő vadászat időpontja olyan, mint sok gyerek számára a karácsony, vagy a húsvét, számolom vissza a napokat, hányat kell aludni még, és előtte éjszakákkal, már olyan izgatott vagyok, hogy alig tudok aludni. No, persze nem azért, mert félek mi lesz, hanem inkább mert kíváncsi vagyok mit fogunk látni, milyen csodák részese leszek majd.
Én magam, még csak egyszerű kutyás hajtó vagyok, puskás vadász ember később lesz belőlem remélhetőleg. De így van ez rendjén. Elsőként szerettem volna beletanulni mindenbe, megismerni a hagyományokat, szokásokat, és csak utána puskát ragadni.
Idén volt pár nagyon szép vadászattal eltöltött napunk. A tavalyi szezon volt az első Iannak, és hát mint tudjuk, minden kezdet nehéz, és ez igaz volt ránk is. Szerencsére nem volt gond sem a lelkesedéssel, sem a képességeivel, csak egy kis kontrollt volt nehezebb rárakni - de inkább ezzel legyen bajom mint, hogy félkegyelműsködik (csak hogy Márti szavaival éljek), nem igaz?
De idén valahogy minden megoldódott. Szépen lassan belerázódtunk, én is rutinosabban készültem, és ő is megértette, mi is a feladata.
Talán fordulópont volt nekünk az első Bagon eltöltött nagyterítékes vadászatunk - ami ugyan a legkevésbé sem volt vadászias élmény, de az biztos, hogy Ianből szuper vadászkutyát faragott. Sokaktól hallom, hogy így-úgy elrontották a kutyákat vadászaton, nekem ez maximum annyiban merül ki, hogy a dummyért annyira nem lelkesedik .De hát vadászkutyánk van, nem?
Még ezen a nem túl vadászias napokon is sikerült pár gyönyörű pillanatnak szemtanúi lennünk, Ian szó szerint megtáltosodott, figyelt rám, megértette a "back" mire is jó, valamint igen szép rutint szerzett abban, melyik madár sebzett, melyik nem, igen gyorsan felismeri a lőjeleket. Stabilitása is szuper lett - lehet azért mert én magam nem puskásként mentem, de sosem volt példa beugrásra, és cserélni se sokszor láttam őt. Egyszóval számunkra igen jót tett ez a pár alkalom.
Szerencsére voltunk pár igen szép vadászaton is. Talán az egyik legkedvesebb emlékem az idei szezonról a cserkeszőlői hétvége, ahol nem csak a társaság volt szuper, a vadászat tökéletesen jól szervezett, a vadászok kedvesek, vadásziasak és nem utolsó sorban biztonságosan vadászók, de Ian szerintem itt produkálta a legjobb teljesítményét összességében. Ha a hajtósorban voltunk szépen keresett, ha oldalazókkal mentünk szépen jött lábnál, egyszóval, amit kértem, azt úgy csinálta kitartóan, fáradhatatlanul.
A kis János, ahogy vadászkörökben ismertté vált, egyébként az egész szezonban kitett magáért. Valószínűleg sosem lesz a világ legjobb munkakutyája, sosem fog versenyt nyerni, és nem lesz extrán látványos munkája. Egy dolog viszont biztos, mégpedig az, hogy megbízható. Nem kell félnem attól, hogy nem megy be a nádba, hogy megtagadja a vadat, vagy hogy nem elég kitartó. Tudja mikor kell teljesítenie, tudja, hogy igazi, éles vadászaton van, és ilyenkor nem számít hányadik madara, vagy hány órája dolgozik. Tudom, hogyha küldöm egy sebzett madárért akkor az meglesz. Ha látom leesni több száz méterre is, elmegy érte, addig nem hagyja el a területet amíg nincs meg a vad.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen jó emberek között csöppentem bele a vadászat világába, és hogy olyan kutyák munkáját nézhettem minden vadászaton, akik az ország legjobb vizslái közé tartoznak.
Beleszerettem a vadászatba véglegesen és visszavonhatatlanul. Viszont azt megfogalmazni miért, nehéz lenne. Minden pillanatát imádom, és arra válaszolni mit szeretek benne nem lehet. ár csoporttársam az egyetemen faggatózott, akik habár vadgazdamérnökként tanulnak a vadászatot messziről megvetik. De elmagyarázni szerintem lehetetlenség, esetleg megmutatni lehet. Ezt a varázslatot csak átélni lehet, ez nem az, amit az ember filmeken vagy könyveken keresztül át tud érezni. Először meg kell tapasztalni, és csak utána tudja az ember élvezni a könyveket.
Sok sok rövid emlékkép jut eszembe az idei szezont végiggondolva. A hajnali cserkelések, ahogy sötétben botorkálunk a lesre, majd ahogy szépen lassan elkezd világosodni, a köd lassan felszáll pár őz tűnik fel. Eszembe jut az a sok sok gyönyörű vadmegállás a vizsláktól, a sok bravúros jelölése Iannak, vagy éppen ahogy a levegőbe ugrik egy sebzett madár után, majd 2 méter magasra. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.
Zárásként pedig egy kis Széchenyi Zsigmond idézetet hoznék az Ünnepnapokból, ő mindig is jó volt abban, hogy leírja azt, hogyan érzek - és azt, hogy valószínűleg hogyan érez minden vadász.
"Mert nekem az élet - vadászat,
S a vadászat - élet
...
Persze, most nem a laikus értelemben vett vadászatra, nem az állatok lelövöldözésének felületes mulatságára gondolok. Akinek a vadászat mindössze ennyit jelent, az csak azt árulja el, milyen reménytelenül messze esik mindattól, amit minekünk, vadászembereknek jelent!
Hogy nekem mit jelent?
Mit jelentett?
Alig hiszem, hogy érthetően, hogy laikusnak is érthetően tudnám elmondani.
Ezért hát, válaszomat a laikusok nyelvén kezdem:
"Ártatlan vadállatok kegyetlen lepuskázását jelenti"
Ennek igazságát letagadni - magamnak is nehezére esnék.
Csakhogy ezt a vadászat - főleg ilyen szeretetlenül, ilyen lelketlenül kimondva - ezt jelenti legkevésbé!
Hanem elsősorban erdőt jelent - testet - lelket újjáélesztő erdőzsongást!
Fát jelent és vadvirágot, gombát és szamócát, iszalagot és tüskét, kígyót és békát, tücsköt és bogarat, hajnalt és napszálltát, esőt és havat, deret és harmatot, napsütést és égzörgést, hársfavirág szagát és harkálycsőr berregését...
És szabadságot jelent és - magányt. "
Megjegyzések