holtomiglan, holtodiglan
Egy ideje motoszkál a fejemben egy gondolat. Gondolat, egy kényes témáról, melyről nem sokat beszélünk.
Megválni egy kutyától.
Sokak szemében ez főbenjáró bűn, hiszen ha megvetted, örökbe fogadtad, azt gondozd egy életen át. Természetesen, nem azt mondom, hogy vásárolgassunk agyba főbe kutyákat, és adjuk utána el őket, ha kicsit úgy érezzük nem akarunk velük foglalkozni. Vagy nem gondoljuk át a témát, és karácsonyra veszünk a kisgyereknek egy szapis kölyköt, esetleg húsvétra egy nyuszit. Ez a nem felelősségteljes állattartás, melyet nagyon nagyon mélyen elítélek. Ellenben arról írok most, amikor sokáig várunk egy kutyára, és minden ideális… kivéve maga a kutya.
Sokan egyfajta gyerekpótlóként tekintenek a kedvencükre. Sokszor hallom is, hogy gyereknek nevezik őket, magukat pedig papának és mamának. Emberi tulajdonságokkal ruházzák fel háziállataikat. Ha pedig, ne adj’ isten, olyan tenyésztőről hallanak, aki elad egy növendéket arra kígyót békát kiabálnak, és felteszik a kérdést: a gyerekét is eladja majd, ha nem olyan lesz, amilyet pontosan megálmodott magának? Miért van az, hogy a mai világban olyan könnyen váltunk partnert, rezzenéstelen arccal szakítunk életünk szerelmével, vagy hangoztatjuk azt, rossz kapcsolatban nem szabad maradni, de megbotránkozunk azon, ha egy kutyával mégsem passzol egy tenyésztő, tulajdonos, és úgy dönt, új családot keres neki?
Valószínűleg, lehet párhuzamot vonni aközött, hogy sem egy gyerek, sem egy kölyökkutya nem választhat, ki mellé születik. De ettől függetlenül, el kell-e egy gazdának viselnie 10-15 éven át egy olyan kutyát, akivel képtelen együtt élni. És vajon, a kutyának el kell-e viselnie olyan körülményeket, melyek messze nem megfelelőek számára. Persze, lehet vagdalkozni azzal, hogy mindenki úgy válasszon fajtát, ami megfelel igényeinek. Ám fajtán belül is olyan eltérések lehetnek, amikre nem lehet felkészülni, és 8 hetesen ember legyen a talpán, aki biztosan megmondja, tévedés nélkül mi lesz a kölyökből ha felnő.
Nézzük a tenyésztők életét. Tenyésztés alatt nem azt értem, hogy van valakinek egy, esetleg két szukája, és évtizedente születik egy alma, minden koncepció nélkül. Tenyésztés alatt a gondosan tervezett vonalakat, almokat, és szelekciót értem. Szelekció. Természetes, hogy nem minden ígéretes kiskutyából lesz tenyésztésre alkalmas eb, olyan, ami megüti a magas mércét. És, ugye szeretjük, ha az a bizonyos mérce magas. Viszont magas mércét úgy nem lehet felállítani, ha száz kutyánk van, hiszen nincs is lehetőségünk megismerni, képezni, megmérettetni őket. Szelektálni pedig csak mennyiségből lehet. Mi lehet jobb egy kutya számára? Sokadiknak lenni a sorba, hiszen ha a tenyésztésből kivont, törvényszerű, hogy valamivel kevesebb idő fog jutni rá. Vagy esetleg másfél, két évesen egy családba költözni, ahol a család szemefényeként élheti életét öregkoráig? Eszem ágában sincs azt sugallni, hogy egy tenyésztőnél nem lehet nagy becsben egy hobbi kutya. Ám a mai világban kevés az, akinek a kutyatenyésztés a hivatása lehet, megtalálja az arany középutat, nem szaporít, ám mégis teljes állásban csak a kutyáinak él – és nem 2 egyed rohangál, hanem mondjuk 10.
Vajon gyerekként, vagy párkapcsolatként kell tekintenünk erre a témára? A végsőkig ragaszkodni, küzdeni, sokszor szenvedni, vagy egy idő után belátni, hogy nem működik, és még, ha picit könnyes szemmel is, de külön utakra térni. Hiszek abban, hogy mindenki életében vannak különleges kutyák, akikkel első látásra érezni lehet, hogy különleges kapcsolat fog kialakulni. De abban is hiszek, hogy nem lehet minden kutyával megtalálni a közös hangot, és bizony, eljöhet az a pont, amikor mindkét fél érdekében azt mondhatjuk: elég.
Számomra ez inkább igazi barátság: őszinte szeretet, bizalom, kompromisszumok nélkül.
Sokan egyfajta gyerekpótlóként tekintenek a kedvencükre. Sokszor hallom is, hogy gyereknek nevezik őket, magukat pedig papának és mamának. Emberi tulajdonságokkal ruházzák fel háziállataikat. Ha pedig, ne adj’ isten, olyan tenyésztőről hallanak, aki elad egy növendéket arra kígyót békát kiabálnak, és felteszik a kérdést: a gyerekét is eladja majd, ha nem olyan lesz, amilyet pontosan megálmodott magának? Miért van az, hogy a mai világban olyan könnyen váltunk partnert, rezzenéstelen arccal szakítunk életünk szerelmével, vagy hangoztatjuk azt, rossz kapcsolatban nem szabad maradni, de megbotránkozunk azon, ha egy kutyával mégsem passzol egy tenyésztő, tulajdonos, és úgy dönt, új családot keres neki?
Valószínűleg, lehet párhuzamot vonni aközött, hogy sem egy gyerek, sem egy kölyökkutya nem választhat, ki mellé születik. De ettől függetlenül, el kell-e egy gazdának viselnie 10-15 éven át egy olyan kutyát, akivel képtelen együtt élni. És vajon, a kutyának el kell-e viselnie olyan körülményeket, melyek messze nem megfelelőek számára. Persze, lehet vagdalkozni azzal, hogy mindenki úgy válasszon fajtát, ami megfelel igényeinek. Ám fajtán belül is olyan eltérések lehetnek, amikre nem lehet felkészülni, és 8 hetesen ember legyen a talpán, aki biztosan megmondja, tévedés nélkül mi lesz a kölyökből ha felnő.
Nézzük a tenyésztők életét. Tenyésztés alatt nem azt értem, hogy van valakinek egy, esetleg két szukája, és évtizedente születik egy alma, minden koncepció nélkül. Tenyésztés alatt a gondosan tervezett vonalakat, almokat, és szelekciót értem. Szelekció. Természetes, hogy nem minden ígéretes kiskutyából lesz tenyésztésre alkalmas eb, olyan, ami megüti a magas mércét. És, ugye szeretjük, ha az a bizonyos mérce magas. Viszont magas mércét úgy nem lehet felállítani, ha száz kutyánk van, hiszen nincs is lehetőségünk megismerni, képezni, megmérettetni őket. Szelektálni pedig csak mennyiségből lehet. Mi lehet jobb egy kutya számára? Sokadiknak lenni a sorba, hiszen ha a tenyésztésből kivont, törvényszerű, hogy valamivel kevesebb idő fog jutni rá. Vagy esetleg másfél, két évesen egy családba költözni, ahol a család szemefényeként élheti életét öregkoráig? Eszem ágában sincs azt sugallni, hogy egy tenyésztőnél nem lehet nagy becsben egy hobbi kutya. Ám a mai világban kevés az, akinek a kutyatenyésztés a hivatása lehet, megtalálja az arany középutat, nem szaporít, ám mégis teljes állásban csak a kutyáinak él – és nem 2 egyed rohangál, hanem mondjuk 10.
Vajon gyerekként, vagy párkapcsolatként kell tekintenünk erre a témára? A végsőkig ragaszkodni, küzdeni, sokszor szenvedni, vagy egy idő után belátni, hogy nem működik, és még, ha picit könnyes szemmel is, de külön utakra térni. Hiszek abban, hogy mindenki életében vannak különleges kutyák, akikkel első látásra érezni lehet, hogy különleges kapcsolat fog kialakulni. De abban is hiszek, hogy nem lehet minden kutyával megtalálni a közös hangot, és bizony, eljöhet az a pont, amikor mindkét fél érdekében azt mondhatjuk: elég.
Számomra ez inkább igazi barátság: őszinte szeretet, bizalom, kompromisszumok nélkül.
Van, amikor az első pillanattól nyilvánvaló, tökéletes a kombináció. Fotó: Holti Kriszti
Megjegyzések