PAPÍRFORMA
A Magyar VADÁSZLAP 2018-as évi, szeptemberi lapszámában a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
Fotó: Szekeres Nikolett
Aki kutyatenyésztésbe szeretne fogni, nincs egyszerű dolga. Ha már meggyőződtünk arról, hogy a szukánk minden feltételnek megfelel – egészségügyi szűrései (ezek fajtánként változnak, van ahol elég egy csípődiszplázia röntgent készíttetni, de sokszor szemszűrés és egyéb genetikai vizsgálatok is a minimumkövetelmény részei), és tenyésztési engedélye is megvan – akkor jöhet a megfelelő pár kiválasztása.
Egy kezdő tenyésztő elsőre könnyen összezavarodhat a nagy választékban. Az első kérdés, amit érdemes végiggondolnunk az, hogy mit is szeretnénk „javítani” a négylábúnkon? A munkaképességeit? Netalántán küllemi adottságait? Ezután jöhet az egyik legvitatottabb kérdés: a beltenyészeti hányados. Tájékozódnunk kell, kedvencünk tenyésztése során mennyire használták a rokontenyésztést. Sokan mélyen elítélik ezt a nemesítési formát, és a fajtatiszta egyedek betegségeit vezetik vissza rá. Pedig ha elég körültekintőek, és átgondoltak vagyunk, akkor pont az ellenkezőt érjük el vele, csak a kívánt géneket rögzítjük. Azonban a mértékletesség itt is nagyon fontos, ha már kezd túl magas lenni az érték, érdemes idegen vérvonalat használni. Arra nincs szabály, mi számít túl magasnak vagy ideálisnak, teljes mértékben fajtafüggő – a golden retrieverek tenyésztésében sokszor az 5 generációs törzskönyvben ez akár 20 százalék is lehet.
Főként a populárisabb fajtákat az elmúlt évtizedek során sokszor „kettéválasztották” funkciójuk szerint, így kialakultak az úgynevezett munkavonalú és küllemi vonalú kutyák – értelemszerűen az elsőnél szinte kizárólag a munkaképességet és teljesítményt vették a szelekció alapjául, míg az utóbbinál a küllemi jegyeket. Ez nem jelenti azt azonban, hogy egy kutya, amelyik jól dolgozik, sokkal csúnyább, vagy, hogy amelyik kiállításokon megállja a helyét, az sosem lesz jó vadásztársunk, ugyanis a fajta legfőbb jegyeit – mind küllemben, mind képességek terén – hordoznia kell. Ezeket a vonalakat azonban nagyon ritkán szokták „keverni”, a genetika sajnos nem úgy működik, hogy az utódok biztosan gyönyörűek és fantasztikus munkakutyák lesznek. Ugyanez érvényes arra is, ha például egy nagyon vékony csontozatú kutyánkhoz már szélsőségesen erős csontozatút választunk – legtöbb esetben ezek az almok nagyon heterogének lesznek, azaz mindkét nagyon eltérő típusból találunk benne majd kiskutyát, fontos tehát, hogy az aranyközéputat válasszuk.
Mindenképpen kérdezzük meg – már amennyiben természetes fedeztetést szeretnénk –, hogy esetleg egyéb szűréseket – például herpesz ellen – kér-e a tulajdonos, illetve mi is kérjük el ezeket a vizsgálatokat, ha nem akarjuk, hogy a szukánk hosszú kezelések árán legyen újra egészséges. A mesterséges megtermékenyítés mellett egyre több tenyésztő teszi le a voksát, hiszen kockázatmentes, biztonságos, energiát és időt takaríthatunk meg vele.
A törzskönyvezés menete, feltételei országonként változnak. Hazánk ebtenyésztő szervezete a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének Szövetsége (MEOESZ) mely az FCI (Nemzetközi Kinológiai Egyesület) tagja. Az FCI az egész világ kutyásait összefogja, Ázsiától Afrikán át, Közép- és Dél Amerikáig. Az Egyesült Államokban az Amerikai Kennel Klub (AKC) szervezi a rendezvényeket, míg az Egyesült Királyságban a The Kennel Club – érdekesség, hogy ezek között az egyesületek között viszonylag egyszerű az „átjárás”, így ha a kutyánknak valamelyik egyesület által elismert törzskönyve van, lehetőségünk van kiállítani a többi szervezetnél is. Sokan ebben a lehetőségben egyfajta kiskaput látnak, meglepődve tapasztaltam, amikor azok a border collie tenyésztők, akik kutyái nem feleltek meg az FCI követelményeinek, a sokkal rugalmasabb brit szervezetnél regisztrálták az almot, majd itthon honosították a származási lapot.
A MEOESZ-en belül minden magyar fajtának egy, a többi fajtának pedig kettő Elismert Tenyésztői Szervezete (ETSZ) lehet, akik a törzskönyvezést bonyolítják le. A magyar fajtáknál már jogszabályi előírás, hogy a szülőpártól vérmintát, a kölyköktől pedig nyálkahártyából vett mintát kell a NÉBIH számára küldeni, az utóbbit kéthetes korban, az alom bejelentésekor a klub intézi.
Egy kezdő tenyésztő elsőre könnyen összezavarodhat a nagy választékban. Az első kérdés, amit érdemes végiggondolnunk az, hogy mit is szeretnénk „javítani” a négylábúnkon? A munkaképességeit? Netalántán küllemi adottságait? Ezután jöhet az egyik legvitatottabb kérdés: a beltenyészeti hányados. Tájékozódnunk kell, kedvencünk tenyésztése során mennyire használták a rokontenyésztést. Sokan mélyen elítélik ezt a nemesítési formát, és a fajtatiszta egyedek betegségeit vezetik vissza rá. Pedig ha elég körültekintőek, és átgondoltak vagyunk, akkor pont az ellenkezőt érjük el vele, csak a kívánt géneket rögzítjük. Azonban a mértékletesség itt is nagyon fontos, ha már kezd túl magas lenni az érték, érdemes idegen vérvonalat használni. Arra nincs szabály, mi számít túl magasnak vagy ideálisnak, teljes mértékben fajtafüggő – a golden retrieverek tenyésztésében sokszor az 5 generációs törzskönyvben ez akár 20 százalék is lehet.
Főként a populárisabb fajtákat az elmúlt évtizedek során sokszor „kettéválasztották” funkciójuk szerint, így kialakultak az úgynevezett munkavonalú és küllemi vonalú kutyák – értelemszerűen az elsőnél szinte kizárólag a munkaképességet és teljesítményt vették a szelekció alapjául, míg az utóbbinál a küllemi jegyeket. Ez nem jelenti azt azonban, hogy egy kutya, amelyik jól dolgozik, sokkal csúnyább, vagy, hogy amelyik kiállításokon megállja a helyét, az sosem lesz jó vadásztársunk, ugyanis a fajta legfőbb jegyeit – mind küllemben, mind képességek terén – hordoznia kell. Ezeket a vonalakat azonban nagyon ritkán szokták „keverni”, a genetika sajnos nem úgy működik, hogy az utódok biztosan gyönyörűek és fantasztikus munkakutyák lesznek. Ugyanez érvényes arra is, ha például egy nagyon vékony csontozatú kutyánkhoz már szélsőségesen erős csontozatút választunk – legtöbb esetben ezek az almok nagyon heterogének lesznek, azaz mindkét nagyon eltérő típusból találunk benne majd kiskutyát, fontos tehát, hogy az aranyközéputat válasszuk.
Mindenképpen kérdezzük meg – már amennyiben természetes fedeztetést szeretnénk –, hogy esetleg egyéb szűréseket – például herpesz ellen – kér-e a tulajdonos, illetve mi is kérjük el ezeket a vizsgálatokat, ha nem akarjuk, hogy a szukánk hosszú kezelések árán legyen újra egészséges. A mesterséges megtermékenyítés mellett egyre több tenyésztő teszi le a voksát, hiszen kockázatmentes, biztonságos, energiát és időt takaríthatunk meg vele.
A törzskönyvezés menete, feltételei országonként változnak. Hazánk ebtenyésztő szervezete a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének Szövetsége (MEOESZ) mely az FCI (Nemzetközi Kinológiai Egyesület) tagja. Az FCI az egész világ kutyásait összefogja, Ázsiától Afrikán át, Közép- és Dél Amerikáig. Az Egyesült Államokban az Amerikai Kennel Klub (AKC) szervezi a rendezvényeket, míg az Egyesült Királyságban a The Kennel Club – érdekesség, hogy ezek között az egyesületek között viszonylag egyszerű az „átjárás”, így ha a kutyánknak valamelyik egyesület által elismert törzskönyve van, lehetőségünk van kiállítani a többi szervezetnél is. Sokan ebben a lehetőségben egyfajta kiskaput látnak, meglepődve tapasztaltam, amikor azok a border collie tenyésztők, akik kutyái nem feleltek meg az FCI követelményeinek, a sokkal rugalmasabb brit szervezetnél regisztrálták az almot, majd itthon honosították a származási lapot.
A MEOESZ-en belül minden magyar fajtának egy, a többi fajtának pedig kettő Elismert Tenyésztői Szervezete (ETSZ) lehet, akik a törzskönyvezést bonyolítják le. A magyar fajtáknál már jogszabályi előírás, hogy a szülőpártól vérmintát, a kölyköktől pedig nyálkahártyából vett mintát kell a NÉBIH számára küldeni, az utóbbit kéthetes korban, az alom bejelentésekor a klub intézi.
Megjegyzések