Bevetésen
A Magyar VADÁSZLAP 2019/III. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
Az apróvad vadászati idény végével, tavasszal elkezdődnek a kutyás munkavizsgák és versenyek is. A munkarendezvények világa – hasonlóan a kiállításokéhoz – egy teljesen más világ, mely rengeteget változott az elmúlt évtizedek alatt, és nagymértékben rányomta a bélyegét a tenyésztésre.
Mindig is ámulatba ejtettek ezek a versenyek már akkor is, amikor még csak a kiállítások világában voltam jártas. Életemben először egyébként pont egy angliai working teszten, egy retrieverek számára, úgynevezett dummykal szervezett versenyen voltam, ahol azonnal beleszerettem ebbe a világba. Nem csoda, hiszen különleges légköre volt, ahogy egy kisebb baráti csoport, tetőtől talpig tweed ruhákban, teázgatva vártak a feladatokra, míg kutyáik – főként labradorok és néhány golden retriever – nyugodtan, megszállott csodával lesték minden mozdulatát mestereiknek. Nem volt nyoma a kiállításokon már annyira megszokott nyüzsgésnek.
„Egy jó versenykutyának méreg a vadászat” – hallgattam homlokráncolva, majd igen gyorsan megtapasztaltam – a saját bőrömön is –, hogy egy jó vadászkutya közel sem biztos, hogy jó versenyző is lesz. Az önállóság, amit annyira szeretünk társunkban, igazi fejtörést tud okozni. Arról nem is beszélve, az a négylábú, aki hozzászokott az egész napos pörgéshez vadászat során, sokszor jó nagy adag stresszt gyűjt magába, mire a feladathoz érkezik – akkor pedig már annyira akar menni, hogy nem tud higgadtan, összeszedetten dolgozni.
Nem csak a kiállításokon látni extrém, eltúlzott eseteket. Néha csak kapkodom a fejem, amikor azt hallom, hogy az egyik „field trial” a másik „working teszt” típusú kutya, ezzel megmagyarázva az esetleges hibákat. Minden fajtának megvan az eredeti funkciója, ezzel együtt a sajátos stílusa, ám manapság ezek egyre inkább megfakulnak. Egyaránt tartom felelősnek ezért a bírókat, akik sokszor pontot vonnak le egy lassabb, de fajtajellegnek megfelelő munka miatt, vagy felpontoznak olyan munkákat, melyek rendkívül látványosak, ám nem megfelelő stílusúak. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ismerjük társunk fajtájának kialakulásának történelmét, milyen típusú ebek keresztezésével alakult ki a ma ismert forma. Remek példa erre a golden- és labrador retriever, mert az előbbit spánielek, szetterek, vérebek közreműködésével alkották meg, míg az utóbbi eredetileg a halászok kutyája volt, így teljesen értelmetlen ugyanazt keresnünk bennük. Ugyanez igaz a kontinentális vizslákra, akiknél egyre gyakrabban látni az angol pointeréhez hasonló, hatalmas területet lefedő mezei munkát, mely esetükben teljesen fajtaidegen.
Szerencsére ezt a változást egyre több tenyésztő ismerte fel és igyekszik megtartani az eredeti szerepkört. Nem minden vadászkutyából lesz jó versenyző, de a versenyeken teljesített négylábúak többsége kivételesen jó társunk lehet, a vadászat igazi „ékköve”, így ne sajnáljunk kicsit több energiát fordítani a képzésébe és kicsit belekóstolni ebbe a világba is.
Mindig is ámulatba ejtettek ezek a versenyek már akkor is, amikor még csak a kiállítások világában voltam jártas. Életemben először egyébként pont egy angliai working teszten, egy retrieverek számára, úgynevezett dummykal szervezett versenyen voltam, ahol azonnal beleszerettem ebbe a világba. Nem csoda, hiszen különleges légköre volt, ahogy egy kisebb baráti csoport, tetőtől talpig tweed ruhákban, teázgatva vártak a feladatokra, míg kutyáik – főként labradorok és néhány golden retriever – nyugodtan, megszállott csodával lesték minden mozdulatát mestereiknek. Nem volt nyoma a kiállításokon már annyira megszokott nyüzsgésnek.
„Egy jó versenykutyának méreg a vadászat” – hallgattam homlokráncolva, majd igen gyorsan megtapasztaltam – a saját bőrömön is –, hogy egy jó vadászkutya közel sem biztos, hogy jó versenyző is lesz. Az önállóság, amit annyira szeretünk társunkban, igazi fejtörést tud okozni. Arról nem is beszélve, az a négylábú, aki hozzászokott az egész napos pörgéshez vadászat során, sokszor jó nagy adag stresszt gyűjt magába, mire a feladathoz érkezik – akkor pedig már annyira akar menni, hogy nem tud higgadtan, összeszedetten dolgozni.
Nem csak a kiállításokon látni extrém, eltúlzott eseteket. Néha csak kapkodom a fejem, amikor azt hallom, hogy az egyik „field trial” a másik „working teszt” típusú kutya, ezzel megmagyarázva az esetleges hibákat. Minden fajtának megvan az eredeti funkciója, ezzel együtt a sajátos stílusa, ám manapság ezek egyre inkább megfakulnak. Egyaránt tartom felelősnek ezért a bírókat, akik sokszor pontot vonnak le egy lassabb, de fajtajellegnek megfelelő munka miatt, vagy felpontoznak olyan munkákat, melyek rendkívül látványosak, ám nem megfelelő stílusúak. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ismerjük társunk fajtájának kialakulásának történelmét, milyen típusú ebek keresztezésével alakult ki a ma ismert forma. Remek példa erre a golden- és labrador retriever, mert az előbbit spánielek, szetterek, vérebek közreműködésével alkották meg, míg az utóbbi eredetileg a halászok kutyája volt, így teljesen értelmetlen ugyanazt keresnünk bennük. Ugyanez igaz a kontinentális vizslákra, akiknél egyre gyakrabban látni az angol pointeréhez hasonló, hatalmas területet lefedő mezei munkát, mely esetükben teljesen fajtaidegen.
Szerencsére ezt a változást egyre több tenyésztő ismerte fel és igyekszik megtartani az eredeti szerepkört. Nem minden vadászkutyából lesz jó versenyző, de a versenyeken teljesített négylábúak többsége kivételesen jó társunk lehet, a vadászat igazi „ékköve”, így ne sajnáljunk kicsit több energiát fordítani a képzésébe és kicsit belekóstolni ebbe a világba is.
Megjegyzések