Ebgasztro
Mi magyarok, híresek vagyunk arról, hogy rendkívüli módon szeretjük a hasunkat. A legkülönfélébb egzotikus konyhák ételei mindennaposak sokak számára, persze akadnak olyanok is, akik csak a hazai ízekre esküsznek. Azonban a többség – bármennyire gurman is az illető – a saját kulináris igényeinek kielégítése mellett a négylábú kedvence táplálására jóval kevesebb időt szán…
No persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy hat órán át főzzük neki is a gyöngyöző húslevest, hanem inkább azt, hogy picivel több tudást szerezzünk a minőségi táplálásról – habár meggyőződésem, ezzel sokszor saját magunk sem vagyunk annyira tisztában. Reményeim szerint az köztudott már, hogy a kakaó-tartalmú édesség, legfőképp a nyírfacukrot tartalmazó élelmiszer mérgező a kutyafélék számára. Így aztán talán sem ezt, sem azt, hogy miért nem optimális otthoni maradékon tartani ebünket, nem nagyon kell taglalnom.
Amikor hét évvel ezelőtt megérkezett hozzánk Ian, a golden retrieverem, akivel nagy terveim voltak munka és kiállítások terén is, szinte pánikhangulatban bújtam a szakirodalmat és a különféle cégek oldalait, hogy ugyan mit is adjak enni a család legújabb tagjának...
A tenyésztője már akkor is a nyersetetés híve volt, de számomra ez még rémisztő volt. Nyers hús? Fogalmam sem volt, mekkora fehérjetartalmú tápot adjak neki, pláne tanácstalannak véltem magam, ha én magam akartam összeállítani az étrendjét… Nos, teljes volt a káosz! Úgyhogy bújtam tovább az internetet, igyekeztem nálam jóval okosabb és tapasztaltabb tenyésztőkkel és sportkutyásokkal beszélni, hogy kinek mi vált be, és miért. Egyet elárulok, nem volt két egyforma válasz.
Jó oka volt annak, miért számított ennyire égetően fontosnak számomra ez a kérdés: akkorra ugyanis már jó pár országot bejártam kutyakiállítások okán, és temérdek eb megfordult a kezeim között. A saját szememmel láthattam nem egyszer, hogy nem csupán az energiaszint és a kondíció függ a bevitt tápláléktól, hanem nagyon sok egyéb. A kölyökkori táplálás talán még inkább lényeges, hiszen ha hirtelen nő például egy kiskutya, akkor komoly mozgásszervi problémák léphetnek fel nála, később esetleg a harapásuk mehet el (ami nem csak esztétikai probléma, de másképp kopnak a fogak, így idejekorán tönkre is mehetnek). A nem megfelelő tömeg szintén okozhat diszpláziát, vagy nemes egyszerűséggel nem lesz akkora, és olyan szubsztanciájú az ebünk felnőtt korában, ha túl soványan, vagy túl kövéren tartjuk.
Természetesen nemcsak mennyiségi, de minőségi éhezésről is beszélhetünk, ez a későbbiekben pedig egyéb szervi problémáért lesz felelős. A tartósítószereket és a rossz alapanyagokból készített, számtalan mesterséges adalékot tartalmazó eledeleket egyre többször okolják a daganatos, rákos megbetegedésekért, valamint az allergiáért (ami kedvencünk esetében akár komoly szőrkihullást, szűnni nem akaró viszketést és gyulladást is okozhat). Azt hiszem, lassan kezdi érteni minden kedves olvasó, miért is jutottam válságba a „mit is adjak a jövő reménységének” kérdéskört illetően. Hiszen ki szeretné, ha az egyébként ígéretes kiskutya egy beteges, sánta, fakó, rossz szőrű felnőtt lenne…
Az évek során jó pár márkájú táp lecsúszott Ian és a többi kutyám torkán, voltak jobbak, rosszabbak, s olyanok is, amelyeket egy etetés után dobtam ki, mert még egy menhelyes kutyának sem tudnám nyugodt lelkiismerettel felajánlani. Azután döntöttem…
Szép lassan begyűrűzött hazánkba a nyersetetés, egyre több információ volt elérhető azzal kapcsolatban, hogy hogyan, milyen arányban és milyen kiegészítőkkel lehet a lehető legtermészetesebb úton táplálni a család kedvencét. Vadászként kifejezetten könnyű helyzetben vagyunk, ugyanis rengeteg vadhús, viszonylag csekély áron (vagy akár ingyen) a rendelkezésünkre áll.
A kutya gyomrában a savak sokkal keményebben tudják felvenni a harcot a baktériumokkal, mint az emberi szervezet, így meg se kottyan számukra az a pár bacilus, melyet esetleg a nyers vadhússal beviszünk a szervezetébe. Cserébe viszont könnyen és megfelelően emészthető fehérjéhez juthat hőn szeretett négylábúnk, mely elsődleges táplálékforrás egy ragadozó számára, a hőkezelés pedig csak az aminosav-lánc megváltozásával és bizonyos enzimek, illetőleg ásványi anyagok elvesztésével jár – így több kárt teszünk, mint amennyi hasznot hajtunk a főzéssel. Feleslegesen gabonát sem viszünk be a szervezetükbe, erre ugyanis nem, vagy csak elenyésző mértékben van szükségük, a rossz minőségű eledelek viszont döntő többségben tartalmazzák ezeket. A nyersetetés azonban nem egyenlő azzal, hogy csak és kizárólag csirkemellet dobunk a tálba, ugyanis ilyen esetben nem jut például elég kalciumhoz a kutyánk.
Egy kiegyensúlyozott napi menünek tehát egyaránt tartalmaznia kell nagymennyiségű színhúst és csontos húst, belsőséget, valamint egy kis növényi alapú rostot is (hiszen a ragadozók a zsákmányuk gyomrát is előszeretettel fogyasztják). Ezek aránya természetesen nagyban függ a kutya életkorától és életmódjától, meg anyagcseréjétől is. Bizonyos vitaminok pedig csodákra képesek, nálunk igazi terülj-terülj asztalkám van, mindig van hová nyúlni: ha éppen az izületeket szeretném kicsit megtámogatni a fejlődésben lévő szervezetnél, akkor egy kis zöldkagylópor, kollagén és MSM kerül a tálba, ha éppen vedlési időszak van, és úszik minden a szőrtől, akkor csipkebogyóport és sörélesztőt csempészek a húsra…
Természetesen ez a boszorkánykonyhai ténykedés jóval időigényesebb, mint mérőpohárban kimérni a boltból zsákban hazavitt vacsorát… De merem remélni, más számára is ér ennyi fáradtságot hűséges vadásztársa, aki olyan sok vadat segít terítékre hozni.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy csak és kizárólag ez az egy út megfelelő, és csak így lehet felnevelni egy négylábút, nekem is sokszor előfordul, hogy száraztáp a vacsora, és mégis egészségesek, boldogok, fittek, sikeresek a kutyáim. Azonban ne legyünk szűkmarkúak, igyekezzünk a családunk minden tagja számára minőségi ételt biztosítani, hiszen nem véletlen a közmondás: az vagy, amit megeszel.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban, hogy vaddisznó semmilyen formában nem adható nyersen a trichinella és az Aujeszky-betegség végett. Számos kutya életét rövidítették meg ezek a betegségek még hazánkban is, így ezt az egy aranyszabályt mindenképp tartsuk szem előtt. Ezt leszámítva azonban már csak a fantáziánk – no meg a pénztárcánk – szabhat határt annak, hogy mi kerüljön etetéskor a tálkába.
A fokozatosság elvét mindenképpen, minden körülmények között tartsuk be, hiszen nem mindegyik blöki bírja jól, ha hirtelen váltás történik az étrendjében. Hangsúlyozom továbbá, hogy a táp és nyers hús együttes keverése nem ajánlott, ugyanis más az emésztési idejük, könnyen emésztési problémákhoz vezethet. A lényeg: együnk és etessünk több vadhúst, hiszen a legegészségesebb alapanyag, számunka pedig jóformán csak egy puskadörrenésnyire van attól, hogy hozzájuthassunk.
No persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy hat órán át főzzük neki is a gyöngyöző húslevest, hanem inkább azt, hogy picivel több tudást szerezzünk a minőségi táplálásról – habár meggyőződésem, ezzel sokszor saját magunk sem vagyunk annyira tisztában. Reményeim szerint az köztudott már, hogy a kakaó-tartalmú édesség, legfőképp a nyírfacukrot tartalmazó élelmiszer mérgező a kutyafélék számára. Így aztán talán sem ezt, sem azt, hogy miért nem optimális otthoni maradékon tartani ebünket, nem nagyon kell taglalnom.
Amikor hét évvel ezelőtt megérkezett hozzánk Ian, a golden retrieverem, akivel nagy terveim voltak munka és kiállítások terén is, szinte pánikhangulatban bújtam a szakirodalmat és a különféle cégek oldalait, hogy ugyan mit is adjak enni a család legújabb tagjának...
A tenyésztője már akkor is a nyersetetés híve volt, de számomra ez még rémisztő volt. Nyers hús? Fogalmam sem volt, mekkora fehérjetartalmú tápot adjak neki, pláne tanácstalannak véltem magam, ha én magam akartam összeállítani az étrendjét… Nos, teljes volt a káosz! Úgyhogy bújtam tovább az internetet, igyekeztem nálam jóval okosabb és tapasztaltabb tenyésztőkkel és sportkutyásokkal beszélni, hogy kinek mi vált be, és miért. Egyet elárulok, nem volt két egyforma válasz.
Jó oka volt annak, miért számított ennyire égetően fontosnak számomra ez a kérdés: akkorra ugyanis már jó pár országot bejártam kutyakiállítások okán, és temérdek eb megfordult a kezeim között. A saját szememmel láthattam nem egyszer, hogy nem csupán az energiaszint és a kondíció függ a bevitt tápláléktól, hanem nagyon sok egyéb. A kölyökkori táplálás talán még inkább lényeges, hiszen ha hirtelen nő például egy kiskutya, akkor komoly mozgásszervi problémák léphetnek fel nála, később esetleg a harapásuk mehet el (ami nem csak esztétikai probléma, de másképp kopnak a fogak, így idejekorán tönkre is mehetnek). A nem megfelelő tömeg szintén okozhat diszpláziát, vagy nemes egyszerűséggel nem lesz akkora, és olyan szubsztanciájú az ebünk felnőtt korában, ha túl soványan, vagy túl kövéren tartjuk.
Természetesen nemcsak mennyiségi, de minőségi éhezésről is beszélhetünk, ez a későbbiekben pedig egyéb szervi problémáért lesz felelős. A tartósítószereket és a rossz alapanyagokból készített, számtalan mesterséges adalékot tartalmazó eledeleket egyre többször okolják a daganatos, rákos megbetegedésekért, valamint az allergiáért (ami kedvencünk esetében akár komoly szőrkihullást, szűnni nem akaró viszketést és gyulladást is okozhat). Azt hiszem, lassan kezdi érteni minden kedves olvasó, miért is jutottam válságba a „mit is adjak a jövő reménységének” kérdéskört illetően. Hiszen ki szeretné, ha az egyébként ígéretes kiskutya egy beteges, sánta, fakó, rossz szőrű felnőtt lenne…
Az évek során jó pár márkájú táp lecsúszott Ian és a többi kutyám torkán, voltak jobbak, rosszabbak, s olyanok is, amelyeket egy etetés után dobtam ki, mert még egy menhelyes kutyának sem tudnám nyugodt lelkiismerettel felajánlani. Azután döntöttem…
Szép lassan begyűrűzött hazánkba a nyersetetés, egyre több információ volt elérhető azzal kapcsolatban, hogy hogyan, milyen arányban és milyen kiegészítőkkel lehet a lehető legtermészetesebb úton táplálni a család kedvencét. Vadászként kifejezetten könnyű helyzetben vagyunk, ugyanis rengeteg vadhús, viszonylag csekély áron (vagy akár ingyen) a rendelkezésünkre áll.
A kutya gyomrában a savak sokkal keményebben tudják felvenni a harcot a baktériumokkal, mint az emberi szervezet, így meg se kottyan számukra az a pár bacilus, melyet esetleg a nyers vadhússal beviszünk a szervezetébe. Cserébe viszont könnyen és megfelelően emészthető fehérjéhez juthat hőn szeretett négylábúnk, mely elsődleges táplálékforrás egy ragadozó számára, a hőkezelés pedig csak az aminosav-lánc megváltozásával és bizonyos enzimek, illetőleg ásványi anyagok elvesztésével jár – így több kárt teszünk, mint amennyi hasznot hajtunk a főzéssel. Feleslegesen gabonát sem viszünk be a szervezetükbe, erre ugyanis nem, vagy csak elenyésző mértékben van szükségük, a rossz minőségű eledelek viszont döntő többségben tartalmazzák ezeket. A nyersetetés azonban nem egyenlő azzal, hogy csak és kizárólag csirkemellet dobunk a tálba, ugyanis ilyen esetben nem jut például elég kalciumhoz a kutyánk.
Egy kiegyensúlyozott napi menünek tehát egyaránt tartalmaznia kell nagymennyiségű színhúst és csontos húst, belsőséget, valamint egy kis növényi alapú rostot is (hiszen a ragadozók a zsákmányuk gyomrát is előszeretettel fogyasztják). Ezek aránya természetesen nagyban függ a kutya életkorától és életmódjától, meg anyagcseréjétől is. Bizonyos vitaminok pedig csodákra képesek, nálunk igazi terülj-terülj asztalkám van, mindig van hová nyúlni: ha éppen az izületeket szeretném kicsit megtámogatni a fejlődésben lévő szervezetnél, akkor egy kis zöldkagylópor, kollagén és MSM kerül a tálba, ha éppen vedlési időszak van, és úszik minden a szőrtől, akkor csipkebogyóport és sörélesztőt csempészek a húsra…
Természetesen ez a boszorkánykonyhai ténykedés jóval időigényesebb, mint mérőpohárban kimérni a boltból zsákban hazavitt vacsorát… De merem remélni, más számára is ér ennyi fáradtságot hűséges vadásztársa, aki olyan sok vadat segít terítékre hozni.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy csak és kizárólag ez az egy út megfelelő, és csak így lehet felnevelni egy négylábút, nekem is sokszor előfordul, hogy száraztáp a vacsora, és mégis egészségesek, boldogok, fittek, sikeresek a kutyáim. Azonban ne legyünk szűkmarkúak, igyekezzünk a családunk minden tagja számára minőségi ételt biztosítani, hiszen nem véletlen a közmondás: az vagy, amit megeszel.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban, hogy vaddisznó semmilyen formában nem adható nyersen a trichinella és az Aujeszky-betegség végett. Számos kutya életét rövidítették meg ezek a betegségek még hazánkban is, így ezt az egy aranyszabályt mindenképp tartsuk szem előtt. Ezt leszámítva azonban már csak a fantáziánk – no meg a pénztárcánk – szabhat határt annak, hogy mi kerüljön etetéskor a tálkába.
A fokozatosság elvét mindenképpen, minden körülmények között tartsuk be, hiszen nem mindegyik blöki bírja jól, ha hirtelen váltás történik az étrendjében. Hangsúlyozom továbbá, hogy a táp és nyers hús együttes keverése nem ajánlott, ugyanis más az emésztési idejük, könnyen emésztési problémákhoz vezethet. A lényeg: együnk és etessünk több vadhúst, hiszen a legegészségesebb alapanyag, számunka pedig jóformán csak egy puskadörrenésnyire van attól, hogy hozzájuthassunk.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/októberi számában
Megjegyzések