Arisztokraták
Arisztokratikus, kecses, pillantása tekintélyt parancsoló, gyors, mégis kitartó. Ezekkel a szavakkal lehetne jellemezni egyik nemzeti kincsünket, a magyar agarat. A fajta igencsak hányatott sorsú volt, pedig az egyik legősibb fajtáról beszélhetünk. Ezek az atléták különleges módon vadásznak: orruk helyett főként látásukra hagyatkoznak – innen is ered az angol elnevezésük: sighthounds.
A hosszú lábú, ívelt ágyékú, elegáns kutyák már időszámításunk előtti korban is nagy népszerűségnek örvendtek, nemcsak festményeken pillanthatunk meg ilyesféle ebeket, de például Ovid Daphne című költeményében is tesz említést a fajtára. Egyes források szerint Kleopátrának több kistermetű agara volt, ezek kölykeiből pedig ajándékozott is párat Julius Caesarnak, akivel akkoriban bonyodalmas szerelmi viszonyban voltak, állítólag. Habár sokan úgy tartják, minden agár gyökere Egyiptomba vezet vissza, azonban genetikai kutatások azt bizonyítják, az angol és orosz agár, valamint a whippet az úgynevezett Kelta csoportba tartozik, míg a perzsa és afgán agár az ázsiaiba. Az előbbi csoport sokkal inkább a modern kor szülöttei, mint a Római Birodalom vadászebei, és genetikailag közelebbi rokonságban állnak a juhászkutyákkal, mint távoli „névrokonaikkal”.
A Kárpát-medencében már az időszámításunk utáni első században, a jazigok sírjaiban találtak leleteket, melyek ilyesféle négylábúra emlékeztetnek. Közismert az az elmélet is, miszerint honfoglaló őseinkkel is érkeztek agarak. A lovas népek karján ugyanis mindig ott ült a sebes röptű madár, oldalukon pedig fürge lábú vadászebük. Az agarászat sokáig előkelő, nemesi sport volt, Hunyadi Mátyás is nagy rajongója volt a lovas-agaras vadászatnak. A török hódoltság idején keleti jellegű egyedek érkeztek, melyek keveredtek a hazai állománnyal. Ekkoriban inkább élelemszerzési lehetőség, nem, mint hobbi szerepet töltött be a magyarság életében.
A fajta történelmében gróf Széchenyi István hozott újabb fordulópontot, mely az aranykort is magával hozta. Az angol telivérek mellett angol agarak is érkeztek hazánkba 1839-ben, főként azért, hogy az egyébként rendkívül kitartó magyar fajta sebességén kicsit javítson. Az agárversenyek ugyanolyan előkelő társasági eseménynek számítottak, mint a lovas sportok, egyre több agarászegyesület alakult. Egyik ilyen volt az 1835-ban alapított Országos Agarász Egyesület, mely hazánk egyik legrégebbi civil szervezete. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nagy változást hozott a fajta megítélésében és használatában, a nemesség többségétől ugyanis elvették muskétáikat, hiszen a császáriak tartottak attól, hogy a nép újra fellázad, az agarászat pedig kiváló módja volt a puska nélküli vadászatnak. 1903-ban Dr. Vojnich József megjelentette az első agártörzskönyvet a Bácskai Agarász Egylet kiadásában. A mezőgazdaság fejlődésével egyre hanyatlott a népszerűség, egyre kevésbé tudták kihasználni a fajta előnyeit, majd a végső döfést a II. világháborút követő jogszabályi változás jelentette, mely megtiltotta az agarakkal való vadászatot. Szigethy Kálmán 1963-ban Mátyás királyról forgatott filmet, ehhez pedig vásárolt három példányt a volt Károlyi uradalomból, ezzel a fajta megmentése és újjáélesztése is elkezdődött. A Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI) 1966-ban fogadta el a fajtát, manapság pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek.
A hosszú lábú, ívelt ágyékú, elegáns kutyák már időszámításunk előtti korban is nagy népszerűségnek örvendtek, nemcsak festményeken pillanthatunk meg ilyesféle ebeket, de például Ovid Daphne című költeményében is tesz említést a fajtára. Egyes források szerint Kleopátrának több kistermetű agara volt, ezek kölykeiből pedig ajándékozott is párat Julius Caesarnak, akivel akkoriban bonyodalmas szerelmi viszonyban voltak, állítólag. Habár sokan úgy tartják, minden agár gyökere Egyiptomba vezet vissza, azonban genetikai kutatások azt bizonyítják, az angol és orosz agár, valamint a whippet az úgynevezett Kelta csoportba tartozik, míg a perzsa és afgán agár az ázsiaiba. Az előbbi csoport sokkal inkább a modern kor szülöttei, mint a Római Birodalom vadászebei, és genetikailag közelebbi rokonságban állnak a juhászkutyákkal, mint távoli „névrokonaikkal”.
A Kárpát-medencében már az időszámításunk utáni első században, a jazigok sírjaiban találtak leleteket, melyek ilyesféle négylábúra emlékeztetnek. Közismert az az elmélet is, miszerint honfoglaló őseinkkel is érkeztek agarak. A lovas népek karján ugyanis mindig ott ült a sebes röptű madár, oldalukon pedig fürge lábú vadászebük. Az agarászat sokáig előkelő, nemesi sport volt, Hunyadi Mátyás is nagy rajongója volt a lovas-agaras vadászatnak. A török hódoltság idején keleti jellegű egyedek érkeztek, melyek keveredtek a hazai állománnyal. Ekkoriban inkább élelemszerzési lehetőség, nem, mint hobbi szerepet töltött be a magyarság életében.
A fajta történelmében gróf Széchenyi István hozott újabb fordulópontot, mely az aranykort is magával hozta. Az angol telivérek mellett angol agarak is érkeztek hazánkba 1839-ben, főként azért, hogy az egyébként rendkívül kitartó magyar fajta sebességén kicsit javítson. Az agárversenyek ugyanolyan előkelő társasági eseménynek számítottak, mint a lovas sportok, egyre több agarászegyesület alakult. Egyik ilyen volt az 1835-ban alapított Országos Agarász Egyesület, mely hazánk egyik legrégebbi civil szervezete. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nagy változást hozott a fajta megítélésében és használatában, a nemesség többségétől ugyanis elvették muskétáikat, hiszen a császáriak tartottak attól, hogy a nép újra fellázad, az agarászat pedig kiváló módja volt a puska nélküli vadászatnak. 1903-ban Dr. Vojnich József megjelentette az első agártörzskönyvet a Bácskai Agarász Egylet kiadásában. A mezőgazdaság fejlődésével egyre hanyatlott a népszerűség, egyre kevésbé tudták kihasználni a fajta előnyeit, majd a végső döfést a II. világháborút követő jogszabályi változás jelentette, mely megtiltotta az agarakkal való vadászatot. Szigethy Kálmán 1963-ban Mátyás királyról forgatott filmet, ehhez pedig vásárolt három példányt a volt Károlyi uradalomból, ezzel a fajta megmentése és újjáélesztése is elkezdődött. A Nemzetközi Kynológiai Szövetség (FCI) 1966-ban fogadta el a fajtát, manapság pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/októberi számában
Megjegyzések