Polihisztorok
A Magyar VADÁSZLAP 2019/VII. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
Mesemondók mindig is léteztek, valószínűleg mindenki tud legalább egy olyan személyt az ismeretségi körében, aki szereti kicsit kiszínesíteni a történeteit. Így van ez a kutyás világban is. Ám sokszor egy-egy hőstett tényleges is lehet, s a polihisztor kutyák sem mindig a képzelet szüleményei…
A fajtákat mindig egy bizonyos céllal álmodták meg. A tenyésztők tisztában voltak azzal, milyen lenne a tökéletes egyed, kiragadtak bizonyos tulajdonságokat, legyen az küllemi vagy képességbeli, és a hiányosságokkal rendelkező példányokat kivonták a programból. Hogy ne csak mindig a hozzám oly közelálló retrieverekkel példálózzak, nézzük az egyik legrégebb óta ismert fajtát, az angol pointert.
Eredetileg semmi más feladatot nem szántak neki a brit vadászurak, minthogy látványos stílussal keressen a mezőn, majd sziklaszilárdan állja a megtalált madarat, amíg egy puskás oda nem ér. Ezek voltak a legfőbb irányelvek, melyből a fajta gondozói nem engedtek. Nem volt szempont, mennyire úszott jól, puha szája volt-e, hány leesési helyet jegyzett meg… ezeket másra bízták. Egy orvos sem lehet a legkiemelkedőbb sebész, bőrgyógyász, kardiológus és pszichiáter egyszerre egy emberöltő alatt. Persze, vannak úgynevezett mindenes fajták, mint például a német vizsla, akik kiválóak a vadászat sok területén, hiszen intelligensek, sokoldalúak és sok mindenre megtaníthatók – ám azt hiszem, nem fog senki sem megsértődni, ha azt merem állítani, sosem lesznek annyira kiemelkedők egy-egy részfeladatban, mint specialista társaik.
Egy ilyen mindenes fajta tenyésztője sem billenhet át egy oldalra: nem kezdhet szelektálni arra, hogy a lehető legkönnyebben irányítható, legpuhább szájú kölyök szülessen nála, hiszen akkor háttérbe szorítja a keresési stílust, és szépen – generációk alatt – ez a tulajdonság egyre gyengébb lesz. Ha pedig egy specialistát kezdünk minél több dologra rávenni, és igyekszünk ilyen utánpótlást is létrehozni, akkor a nagy erősségében gyengítjük, szinte óhatatlanul. Szépen lassan megváltoztatjuk, nemcsak az egyed, hanem a fajta képességeit, de a karakterét is. Én, ha szeretnék egy vadásztársat magam mellé, nemcsak a kinézete vagy képességei miatt teszem le a voksom egy adott fajta mellett, hanem a jelleme is ugyanannyira fontos. Nem szeretnék egy magyar vizslabőrbe bújtatott német vizslát, aki adott esetben jóval keményebb kezet igényel.
Sajnos egyre több rendezvényen lehet látni büszke vezetőket, pointer stílussal loholó vizslákkal, vagy golden retrievereket, akik hosszúszőrű labradorként dolgoznak. Nem baj, ha az agarunk kiváló utánkereső eb – de szelekciós szempontként ne ez legyen mérvadó. Használjuk ki kutyánk sokoldalúságát, de ne használjuk a fajta ellen!
Lassan már az számít majd igazi dicsőségnek, ha a tacskónk egy birkanyájat látva lelkesen elkezd terelni…
A fajtákat mindig egy bizonyos céllal álmodták meg. A tenyésztők tisztában voltak azzal, milyen lenne a tökéletes egyed, kiragadtak bizonyos tulajdonságokat, legyen az küllemi vagy képességbeli, és a hiányosságokkal rendelkező példányokat kivonták a programból. Hogy ne csak mindig a hozzám oly közelálló retrieverekkel példálózzak, nézzük az egyik legrégebb óta ismert fajtát, az angol pointert.
Eredetileg semmi más feladatot nem szántak neki a brit vadászurak, minthogy látványos stílussal keressen a mezőn, majd sziklaszilárdan állja a megtalált madarat, amíg egy puskás oda nem ér. Ezek voltak a legfőbb irányelvek, melyből a fajta gondozói nem engedtek. Nem volt szempont, mennyire úszott jól, puha szája volt-e, hány leesési helyet jegyzett meg… ezeket másra bízták. Egy orvos sem lehet a legkiemelkedőbb sebész, bőrgyógyász, kardiológus és pszichiáter egyszerre egy emberöltő alatt. Persze, vannak úgynevezett mindenes fajták, mint például a német vizsla, akik kiválóak a vadászat sok területén, hiszen intelligensek, sokoldalúak és sok mindenre megtaníthatók – ám azt hiszem, nem fog senki sem megsértődni, ha azt merem állítani, sosem lesznek annyira kiemelkedők egy-egy részfeladatban, mint specialista társaik.
Egy ilyen mindenes fajta tenyésztője sem billenhet át egy oldalra: nem kezdhet szelektálni arra, hogy a lehető legkönnyebben irányítható, legpuhább szájú kölyök szülessen nála, hiszen akkor háttérbe szorítja a keresési stílust, és szépen – generációk alatt – ez a tulajdonság egyre gyengébb lesz. Ha pedig egy specialistát kezdünk minél több dologra rávenni, és igyekszünk ilyen utánpótlást is létrehozni, akkor a nagy erősségében gyengítjük, szinte óhatatlanul. Szépen lassan megváltoztatjuk, nemcsak az egyed, hanem a fajta képességeit, de a karakterét is. Én, ha szeretnék egy vadásztársat magam mellé, nemcsak a kinézete vagy képességei miatt teszem le a voksom egy adott fajta mellett, hanem a jelleme is ugyanannyira fontos. Nem szeretnék egy magyar vizslabőrbe bújtatott német vizslát, aki adott esetben jóval keményebb kezet igényel.
Sajnos egyre több rendezvényen lehet látni büszke vezetőket, pointer stílussal loholó vizslákkal, vagy golden retrievereket, akik hosszúszőrű labradorként dolgoznak. Nem baj, ha az agarunk kiváló utánkereső eb – de szelekciós szempontként ne ez legyen mérvadó. Használjuk ki kutyánk sokoldalúságát, de ne használjuk a fajta ellen!
Lassan már az számít majd igazi dicsőségnek, ha a tacskónk egy birkanyájat látva lelkesen elkezd terelni…
Megjegyzések