Európai ős
Etika, kultúra… Vajon melyik kutyafajta illene leginkább ehhez a témához? Sokat merengtem ezen, és bevallom, szeretem kicsit meghökkenteni az olvasókat, ezért ezúttal egy rendhagyó vadászebet választottam. Hiszen ennek a rovatnak az a célja, hogy bemutassuk, mennyire sokszínű a „kutyavilág”, s hogy bizony a tacskókon, vérebeken és vizslákon túl is van élet… kiderült, hogy az e havi alanyunk európai vadászember legrégebbi bajtársa, hiszen évezredek óta szolgálja a skandináv „simabőrűeket”.
A norvég elkhundok a vikingek társai voltak. A normannok hosszú hajóútjai során ezek a kutyák őrizték a mindentől elzárt, magukra hagyott tanyákat, alkalmasint terelték a nyájakat, s megvédték az embert és állatait a farkasok, medvék támadásaitól. Ezenkívül orvosságot és élelmet szállítottak a falvakból. Egyúttal persze kiváló vadászebek is voltak, és társaivá szegődtek az állandóan vándorló embernek.
Az elkhundok több mint hat évezrede szolgálják – a szó legnemesebb értelmében –északi felebarátainkat. Ez a fajta épségben megőrizte minden nordikus jellemvonását: bátor, kedves és odaadó természete máig fennmaradt. A fajta minduntalan feltűnik a norvég történelemben és mondavilágban, az őskori legendák szereplőjeként. Jelentőségét az is kiválóan példázza, hogy a nagy viking mesterek sírjaiba - a kardjaik és páncéljuk mellett - temették el legkedvesebb négylábúikat is.
Már jóval a vikingek előtti időszakban ismert volt az Öreg Kontinens északi partjainál ez a fajta, hiszen régészeti ásatásokon előkerült leletek bizonyítják, hogy Krisztus előtt 4000 és 5000 között éltek ott elkhundok – legalábbis a fajtára emlékeztető méretű és felépítésű ebek csontmaradványai erre engednek következtetni. A híres Viste barlangokban a norvég Jaeren vidékén több ilyen emléket tártak fel. Nemcsak a kutyák lényegi státuszát jelzi, hogy „mestereik” mellé temették őket, hanem azt is, hogy az ősi viking hit szerint a négylábúak kísérik át a holtakat a túlvilágra.
A XII. századból fennmaradt egy monda, mely egy Throndhjem földjén élő elkhundról szól, akit Királynak neveztek. A legendák szerint Ooinn felesége, a házasság és hűség istennője, Frigga, ilyesféle ebek vontatta szekéren utazott…
Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, pontosan „miből is lett a cserebogár”, avagy milyen fajták keresztezésével jött létre a norvég elkhund. De nem is a kialakulás a lényeg. Vélhetően az elkhund nem is volt egységes fenotípusú kutya, és igen sokat változott, azaz változhatott az eredeti külleméhez képest, ám mégiscsak valószínűsíthető, hogy Európa legősibb fajtája ez a sokoldalú eb. Abban azért majdnem biztosak lehetünk, hogy a kezdetleges háziasított kutya és farkasok keveréke volt az ős.
Annak ellenére, hogy több mint 5000 évesre teszik az elkhundok történelmét, önálló fajtaként csak az 1800-as évek óta tartják számon. A Norvég Vadászati Szövetség első kutyakiállítását 1877-ben rendezték meg, a hivatalos fajtaleírás viszont még ennél is később, 1905-ben született meg – a fajta nevével ellentétben nem Norvégiában, hanem Svédországban. Mára ugyanakkor már a Norvég Kennel Klub zászlóján is megtalálható ez a szürke, spicc típusú eb.
A fajta küllemének és munkaképességeinek megőrzése érdekében manapság komoly erőfeszítéseket tesznek egész Skandináviában.
A norvég elkhundok a vikingek társai voltak. A normannok hosszú hajóútjai során ezek a kutyák őrizték a mindentől elzárt, magukra hagyott tanyákat, alkalmasint terelték a nyájakat, s megvédték az embert és állatait a farkasok, medvék támadásaitól. Ezenkívül orvosságot és élelmet szállítottak a falvakból. Egyúttal persze kiváló vadászebek is voltak, és társaivá szegődtek az állandóan vándorló embernek.
Az elkhundok több mint hat évezrede szolgálják – a szó legnemesebb értelmében –északi felebarátainkat. Ez a fajta épségben megőrizte minden nordikus jellemvonását: bátor, kedves és odaadó természete máig fennmaradt. A fajta minduntalan feltűnik a norvég történelemben és mondavilágban, az őskori legendák szereplőjeként. Jelentőségét az is kiválóan példázza, hogy a nagy viking mesterek sírjaiba - a kardjaik és páncéljuk mellett - temették el legkedvesebb négylábúikat is.
Már jóval a vikingek előtti időszakban ismert volt az Öreg Kontinens északi partjainál ez a fajta, hiszen régészeti ásatásokon előkerült leletek bizonyítják, hogy Krisztus előtt 4000 és 5000 között éltek ott elkhundok – legalábbis a fajtára emlékeztető méretű és felépítésű ebek csontmaradványai erre engednek következtetni. A híres Viste barlangokban a norvég Jaeren vidékén több ilyen emléket tártak fel. Nemcsak a kutyák lényegi státuszát jelzi, hogy „mestereik” mellé temették őket, hanem azt is, hogy az ősi viking hit szerint a négylábúak kísérik át a holtakat a túlvilágra.
A XII. századból fennmaradt egy monda, mely egy Throndhjem földjén élő elkhundról szól, akit Királynak neveztek. A legendák szerint Ooinn felesége, a házasság és hűség istennője, Frigga, ilyesféle ebek vontatta szekéren utazott…
Nehéz, sőt talán lehetetlen megmondani, pontosan „miből is lett a cserebogár”, avagy milyen fajták keresztezésével jött létre a norvég elkhund. De nem is a kialakulás a lényeg. Vélhetően az elkhund nem is volt egységes fenotípusú kutya, és igen sokat változott, azaz változhatott az eredeti külleméhez képest, ám mégiscsak valószínűsíthető, hogy Európa legősibb fajtája ez a sokoldalú eb. Abban azért majdnem biztosak lehetünk, hogy a kezdetleges háziasított kutya és farkasok keveréke volt az ős.
Annak ellenére, hogy több mint 5000 évesre teszik az elkhundok történelmét, önálló fajtaként csak az 1800-as évek óta tartják számon. A Norvég Vadászati Szövetség első kutyakiállítását 1877-ben rendezték meg, a hivatalos fajtaleírás viszont még ennél is később, 1905-ben született meg – a fajta nevével ellentétben nem Norvégiában, hanem Svédországban. Mára ugyanakkor már a Norvég Kennel Klub zászlóján is megtalálható ez a szürke, spicc típusú eb.
A fajta küllemének és munkaképességeinek megőrzése érdekében manapság komoly erőfeszítéseket tesznek egész Skandináviában.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/decemberi számában
Megjegyzések