válóok
A mai, felgyorsult világban az állandó rohanás közepette nem szeretünk időt fecsérelni semmire. Könnyebben veszünk új dolgokat, minthogy a régieket megjavítsuk. Ez gyakran egyformán igaz egy fűnyíróra, egy párkapcsolatra, vagy egy kutyára.
Sokan elítélik azokat a tenyésztőket, tulajdonosokat, akik új otthonba helyezik azokat a felnőtt négylábúikat, akik vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy esetleg már idősebbek. Valóban önző cselekedet ez, vagy inkább egy racionális, mindkét fél számára optimális döntés?
Sokszor hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni kedvenceinket, sőt, hallottam már olyat is, aki azon a véleményen osztozott, hogy kutyát továbbadni pontosan olyan, mintha az éppen kicsit problémás gyerekünktől válnánk meg. Holott az állatok teljesen másként kötődnek gazdájukhoz, mint ahogyan azt mi gondolnánk, vagy ahogyan azt saját gyerekünk, embertársunk teszi. Természetesesen vannak különleges esetek, amikor tényleg nem képes elfogadni az új otthonát, de legtöbbször pár nap alatt olyannyira megszokják az új szituációt, hogy szinte fel sem ismerik régi gazdájukat. Miért teljesen elfogadott egy párkapcsolatból kilépni, és miért ördögtől való egy ebet másik gazdához adni?
Természetesen magunkhoz venni egy élőlényt hatalmas felelősség, és ennek tudatában kell döntést hoznunk. Nem azt szeretném sugallni, hogy ha egy kisebb probléma akad, akkor váljunk meg tőle, ám mindenki életében akadhatnak nem várt fordulatok, esetlegesen a kutya életében is – gondolok itt sérülésre, betegségre –, ilyenkor pedig mérlegelnünk kell, tudunk-e megfelelő körülményeket teremteni hű társunknak, valamint, hogy a változás számára kedvező lenne-e. Ha az utóbbira határozott igen a válasz, akkor azt hiszem, fölösleges is tovább elmélkednünk.
Amondó vagyok, egy idősödő eb számára nem is adhatnánk szebb ajándékot, méltó nyugdíjas éveket, mint, hogy új otthonba helyezzük, egyedüli kutyaként, ahol a fiatalok nem táncolnak az idegein, és a család száz százalékos figyelmét megkapják. Egy álomvilágban természetesen az lenne az ideális, ha ezt mi magunk tudnánk biztosítani, azonban tenyésztőként, vagy többkutyás gazdaként ez nem mindig kivitelezhető. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet egy fiatal vadászkutyának hétvégéről hétvégére végignézni azt, ahogy gazdája felhúzza a gumicsizmát, kiveszi a fegyverszekrényből a puskáját, és elindul vadászni – azonban egy komoly sérülés miatt soha többet nem tarthat vele régi, hűséges vadásztársa?
Fontos, hogy az életvitelünknek megfelelő fajtát válasszunk, így elkerülhetjük a sorozatos baklövéseket a választás terén. A fajtatiszta tenyésztés egyik nagy előnye, hogy kiszámítható, milyen habitusú egyedet választunk magunk mellé. Azonban a kivétel itt is erősíti a szabályt, és bizony kifoghatunk egy olyan problémával rendelkező szőrmókot, aki a későbbiekben megkeseríti életünket. Azonban, ahogy a párkapcsolatokban is valaki „szemete” lehet, másnak a legnagyobb kincs lesz – így kutyáknál is, ami minket felettébb bosszanthat, és messzemenően meghaladja az ingerküszöbünket, az korántsem biztos, hogy egy másik embertársunknál egyáltalán feltűnik. Ne legyünk hát önzőek, adjuk meg az esélyt arra, hogy társunknak a lehető legszebb élete legyen.
Sokan elítélik azokat a tenyésztőket, tulajdonosokat, akik új otthonba helyezik azokat a felnőtt négylábúikat, akik vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy esetleg már idősebbek. Valóban önző cselekedet ez, vagy inkább egy racionális, mindkét fél számára optimális döntés?
Sokszor hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni kedvenceinket, sőt, hallottam már olyat is, aki azon a véleményen osztozott, hogy kutyát továbbadni pontosan olyan, mintha az éppen kicsit problémás gyerekünktől válnánk meg. Holott az állatok teljesen másként kötődnek gazdájukhoz, mint ahogyan azt mi gondolnánk, vagy ahogyan azt saját gyerekünk, embertársunk teszi. Természetesesen vannak különleges esetek, amikor tényleg nem képes elfogadni az új otthonát, de legtöbbször pár nap alatt olyannyira megszokják az új szituációt, hogy szinte fel sem ismerik régi gazdájukat. Miért teljesen elfogadott egy párkapcsolatból kilépni, és miért ördögtől való egy ebet másik gazdához adni?
Természetesen magunkhoz venni egy élőlényt hatalmas felelősség, és ennek tudatában kell döntést hoznunk. Nem azt szeretném sugallni, hogy ha egy kisebb probléma akad, akkor váljunk meg tőle, ám mindenki életében akadhatnak nem várt fordulatok, esetlegesen a kutya életében is – gondolok itt sérülésre, betegségre –, ilyenkor pedig mérlegelnünk kell, tudunk-e megfelelő körülményeket teremteni hű társunknak, valamint, hogy a változás számára kedvező lenne-e. Ha az utóbbira határozott igen a válasz, akkor azt hiszem, fölösleges is tovább elmélkednünk.
Amondó vagyok, egy idősödő eb számára nem is adhatnánk szebb ajándékot, méltó nyugdíjas éveket, mint, hogy új otthonba helyezzük, egyedüli kutyaként, ahol a fiatalok nem táncolnak az idegein, és a család száz százalékos figyelmét megkapják. Egy álomvilágban természetesen az lenne az ideális, ha ezt mi magunk tudnánk biztosítani, azonban tenyésztőként, vagy többkutyás gazdaként ez nem mindig kivitelezhető. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet egy fiatal vadászkutyának hétvégéről hétvégére végignézni azt, ahogy gazdája felhúzza a gumicsizmát, kiveszi a fegyverszekrényből a puskáját, és elindul vadászni – azonban egy komoly sérülés miatt soha többet nem tarthat vele régi, hűséges vadásztársa?
Fontos, hogy az életvitelünknek megfelelő fajtát válasszunk, így elkerülhetjük a sorozatos baklövéseket a választás terén. A fajtatiszta tenyésztés egyik nagy előnye, hogy kiszámítható, milyen habitusú egyedet választunk magunk mellé. Azonban a kivétel itt is erősíti a szabályt, és bizony kifoghatunk egy olyan problémával rendelkező szőrmókot, aki a későbbiekben megkeseríti életünket. Azonban, ahogy a párkapcsolatokban is valaki „szemete” lehet, másnak a legnagyobb kincs lesz – így kutyáknál is, ami minket felettébb bosszanthat, és messzemenően meghaladja az ingerküszöbünket, az korántsem biztos, hogy egy másik embertársunknál egyáltalán feltűnik. Ne legyünk hát önzőek, adjuk meg az esélyt arra, hogy társunknak a lehető legszebb élete legyen.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/szeptemberi számában
Megjegyzések