Eb a vadász...
Vadászkutyás kultúránk lassan a feledés homályába merül
Voltak idők, amikor elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vadász ember oldalán ne legyen legalább egy kutya. Manapság azonban inkább az a meglepő, ha valakinek társa egy négylábú. Egyéni nagyvad vadászaton még csak-csak el tudom képzelni, hogy sebzés esetén egy jól képzett vérebet hívjon a jáger, azonban egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan terveznek apróvad, sokszor vízivad vadászatot egy eb nélkül…
Valószínűleg sokan maguknak sem merik bevallani, azonban be kell, hogy lássuk: egyre inkább eltávolodunk a természettől, és a régen természetesnek titulált dolgoktól, mint amilyennek egy vadászeb képzése kéne, hogy legyen. Mindig figyelem, ahogy a környezetemben kutyáimhoz nyúlnak emberek, látok néha egészen abszurd dolgokat is, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan érzik, úgy igazán belülről azt, hogyan kéne viselkedniük egy állat mellett. Valószínűleg pont ezért okoz nehézséget a képzésük, ezért tudnak mindenféle kóklerek hangzatos mondatokat puffogtatva megélni. Legtöbben fel is adják a kutyanevelést, vállat vonnak, és közlik: majd hoz a többi tag kutyát. Túl sok munka, energia, idő, pénz. Felelősség. Általában ezeket a kifogásokat hallom, de megérteni még nem sikerült őket. Nem kötelező vadászni, ahogy társas vadászaton részt venni sem. Persze, nem azt mondom, hogy mindenki mellé való az ember legjobb barátja, mert azt sem tartom elfogadhatónak, hogy sokan csak idényben veszik elő a kennelből szerencsétlen párákat, aminek az eredménye a hajtáson kiabálás, fejvesztve rohangáló, minden kontroll nélküli ebek. Papír nem kell, a neveletlenség meg már-már sikknek számít. Autót, puskát sosem veszünk „törzskönyv” nélkül, akkor egy élőlényt miért? Az igényesség miért áll meg a legújabb kollekciós ruháknál? Ha már kutyázunk, vegyük azt komolyan, hogyan dolgozik, hiszen ez rólunk is egyfajta bizonyítványt állít ki.
Öröm olvasni azokat a feljegyzéseket, ahol arról számolnak be, a vadászati közéletben elismert személyek egytől-egyig munkaversenyeken és kiállításokon vettek részt. Halkan jegyzem meg egyébként, II. Erzsébet brit királynő a mai napig tiszteletét teszi az Egyesült Királyság legrangosabb retrieveres és spánieles rendezvényein pedig elmúlt már 90...
Számos külföldi példa bizonyítja, hogy a kutya jelenléte jogszabályi szinten is megjelenik. Hazánkban egyelőre csak a Vadászati Alkalmassági Vizsgát (VAV) írják elő, mint kötelesség, ha már elmúlt két éves az eb. Ez a dokumentum, azonban nem garancia arra, hogy nem csinál-e több kárt, mint hasznot hajt, egy rossz kutya ugyanis sok bosszúságot okoz. Úgy gondolom, adott fajták terén a Kynológiai Világszövetség által előírt munkavizsgák, és munkaversenyek sokkal inkább jó mérőfokai annak, mennyire alkalmasak kedvenceink a vadászatra. Hiszen, egy tíz méterre a hajtás elé eső fácánt szinte akármelyik eb fel tudja venni… azonban az igazi értékmentéshez, a nehezebb feladatokhoz ehhez sokkalta több kell – amit egy VAV nem feltétlenül mér fel. Senki se csodálkozzon, ha a vadászat vezetője esetleg kizárja a fegyelmezetlen vadászkutyát a hajtásból, és kötelezi vezetőjét, hogy vegye pórázra a többiek szórakozását rontó kutyát – hiszen a vadászatvezetőnek ehhez joga van… Rengeteg nem behívható, kontroll alól kikerült blökit látni, aki már a hajtás elején több száz méterre lohol, és nem csak a vadászható vadat űzi el, de minden mást is, teljesen felesleges stresszt okozva nekik – arról ne is beszéljünk, mi van, ha egy forgalmas út felé hajtja az útjába kerülő kondát, rudlit. Bosszantó az is, amikor a fejvesztett rongálás közepette felvesz egy-egy fácánt, majd megcsócsálva valahol „elhagyja”, sőt, láttam már olyat is, amikor az első pár madarat előszeretettel elfogyasztotta az eb, vezetője, pedig igyekezett mindenkit nyugtatni, csak az első három fog áldozatul esni… Jobb, ha tudjuk azonban, a vadrágás, vadtépés inkább komoly idegrendszeri probléma, mint sem nevelés hiánya…
Véleményem szerint, sokat javítani a helyzeten, ha a vadászati törtvényben előírnák az apróvadas jellegű területeken dolgozó hivatásos vadászok számára kötelezően biztosítandó „felszerelésként” a jól képzett vadászkutyát (és ezek képzésére megfelelő tudást tanfolyamokon, előadásokon, hiszen hazánk számos nagytudású szakemberrel büszkélkedhet), melynek költségeit a jogosultaknak kéne viselnie. Természetesen, ugyanez vonatkozik a nagyvadas területeken a vérebekre is… A nemzeti fajtáink megmentése érdekében azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy a tartás költségeire az Országos Vadgazdálkodási Alap terhére lehetne pályázati forrást igényelni…
Hiszen a jó vadászeb elengedhetetlen vadvédelem szempontjából, kiváló értékmentő, elősegíti a vadászat és a vadgazdálkodás eredményességét, a jól dolgozó és szép kutya látványa pedig maradandó élményt nyújt.
Voltak idők, amikor elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vadász ember oldalán ne legyen legalább egy kutya. Manapság azonban inkább az a meglepő, ha valakinek társa egy négylábú. Egyéni nagyvad vadászaton még csak-csak el tudom képzelni, hogy sebzés esetén egy jól képzett vérebet hívjon a jáger, azonban egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan terveznek apróvad, sokszor vízivad vadászatot egy eb nélkül…
Valószínűleg sokan maguknak sem merik bevallani, azonban be kell, hogy lássuk: egyre inkább eltávolodunk a természettől, és a régen természetesnek titulált dolgoktól, mint amilyennek egy vadászeb képzése kéne, hogy legyen. Mindig figyelem, ahogy a környezetemben kutyáimhoz nyúlnak emberek, látok néha egészen abszurd dolgokat is, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan érzik, úgy igazán belülről azt, hogyan kéne viselkedniük egy állat mellett. Valószínűleg pont ezért okoz nehézséget a képzésük, ezért tudnak mindenféle kóklerek hangzatos mondatokat puffogtatva megélni. Legtöbben fel is adják a kutyanevelést, vállat vonnak, és közlik: majd hoz a többi tag kutyát. Túl sok munka, energia, idő, pénz. Felelősség. Általában ezeket a kifogásokat hallom, de megérteni még nem sikerült őket. Nem kötelező vadászni, ahogy társas vadászaton részt venni sem. Persze, nem azt mondom, hogy mindenki mellé való az ember legjobb barátja, mert azt sem tartom elfogadhatónak, hogy sokan csak idényben veszik elő a kennelből szerencsétlen párákat, aminek az eredménye a hajtáson kiabálás, fejvesztve rohangáló, minden kontroll nélküli ebek. Papír nem kell, a neveletlenség meg már-már sikknek számít. Autót, puskát sosem veszünk „törzskönyv” nélkül, akkor egy élőlényt miért? Az igényesség miért áll meg a legújabb kollekciós ruháknál? Ha már kutyázunk, vegyük azt komolyan, hogyan dolgozik, hiszen ez rólunk is egyfajta bizonyítványt állít ki.
Öröm olvasni azokat a feljegyzéseket, ahol arról számolnak be, a vadászati közéletben elismert személyek egytől-egyig munkaversenyeken és kiállításokon vettek részt. Halkan jegyzem meg egyébként, II. Erzsébet brit királynő a mai napig tiszteletét teszi az Egyesült Királyság legrangosabb retrieveres és spánieles rendezvényein pedig elmúlt már 90...
Számos külföldi példa bizonyítja, hogy a kutya jelenléte jogszabályi szinten is megjelenik. Hazánkban egyelőre csak a Vadászati Alkalmassági Vizsgát (VAV) írják elő, mint kötelesség, ha már elmúlt két éves az eb. Ez a dokumentum, azonban nem garancia arra, hogy nem csinál-e több kárt, mint hasznot hajt, egy rossz kutya ugyanis sok bosszúságot okoz. Úgy gondolom, adott fajták terén a Kynológiai Világszövetség által előírt munkavizsgák, és munkaversenyek sokkal inkább jó mérőfokai annak, mennyire alkalmasak kedvenceink a vadászatra. Hiszen, egy tíz méterre a hajtás elé eső fácánt szinte akármelyik eb fel tudja venni… azonban az igazi értékmentéshez, a nehezebb feladatokhoz ehhez sokkalta több kell – amit egy VAV nem feltétlenül mér fel. Senki se csodálkozzon, ha a vadászat vezetője esetleg kizárja a fegyelmezetlen vadászkutyát a hajtásból, és kötelezi vezetőjét, hogy vegye pórázra a többiek szórakozását rontó kutyát – hiszen a vadászatvezetőnek ehhez joga van… Rengeteg nem behívható, kontroll alól kikerült blökit látni, aki már a hajtás elején több száz méterre lohol, és nem csak a vadászható vadat űzi el, de minden mást is, teljesen felesleges stresszt okozva nekik – arról ne is beszéljünk, mi van, ha egy forgalmas út felé hajtja az útjába kerülő kondát, rudlit. Bosszantó az is, amikor a fejvesztett rongálás közepette felvesz egy-egy fácánt, majd megcsócsálva valahol „elhagyja”, sőt, láttam már olyat is, amikor az első pár madarat előszeretettel elfogyasztotta az eb, vezetője, pedig igyekezett mindenkit nyugtatni, csak az első három fog áldozatul esni… Jobb, ha tudjuk azonban, a vadrágás, vadtépés inkább komoly idegrendszeri probléma, mint sem nevelés hiánya…
Véleményem szerint, sokat javítani a helyzeten, ha a vadászati törtvényben előírnák az apróvadas jellegű területeken dolgozó hivatásos vadászok számára kötelezően biztosítandó „felszerelésként” a jól képzett vadászkutyát (és ezek képzésére megfelelő tudást tanfolyamokon, előadásokon, hiszen hazánk számos nagytudású szakemberrel büszkélkedhet), melynek költségeit a jogosultaknak kéne viselnie. Természetesen, ugyanez vonatkozik a nagyvadas területeken a vérebekre is… A nemzeti fajtáink megmentése érdekében azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy a tartás költségeire az Országos Vadgazdálkodási Alap terhére lehetne pályázati forrást igényelni…
Hiszen a jó vadászeb elengedhetetlen vadvédelem szempontjából, kiváló értékmentő, elősegíti a vadászat és a vadgazdálkodás eredményességét, a jól dolgozó és szép kutya látványa pedig maradandó élményt nyújt.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/novemberi számában
Megjegyzések