Amit egy évtized kutyakiállítgás adott
A koronavírus megjelenése óta kissé elveszítettem az időérzékem, és most pénteken, (amikor több, mint fél év kihagyás után újra kutyakiállításra mentem) döbbentem rá, hogy egy évtizede ismerős arcokat látok viszont. Bizony, több, mint 10 éve voltam először kiállításon. Pontosabban 2010 április 25-én jártam először ilyen rendezvényen. Emlékszem, több, mint fél éven át minden nap lefekvés előtt elolvastam a junior handler szabályzatot, átolvastam melyik cím rövidítése mit jelent (igaz, franciául még nem tudtam, de tökéletesen helyesen le tudtam írni a CAC cím teljes nevét) és tudtam melyik champion cím megszerzéséhez pontosan mi kell. Így próbáltam kompenzálni azt a hátrányt, hogy se törzskönyves kutyám, se lehetőségem személyesen gyakorolni ilyen kutyával. Ingriddel, keverék kutyusommal gyakoroltam órák hosszat az udvarban. Majd eljött a nagy nap, és egy kissé gazdira rákattant, de cuki golden fiúcskával indultam. Az évi 2 kiállítást felváltotta pár év múlva évi 10-enpár, majd megszámlálhatatlan mennyiség. Nem tudom összeszámolni hány kutya fordult meg a kezeim között, ki milyen címet kapott. Bejártam a világot, és rengeteget tanultam. Nem csak kutyákról, felvezetésről és kozmetikáról, de emberekről, emberi értékekről. A régi legnagyobb példaképeim, akiket az első években már látnom is katarzis volt egy idő után köszöntek, tudták a nevemet, majd páran a barátaim is lettek. Sosem gondoltam volna, hogy kijutok a Cruftsra, osztálygyőztes kutyám lesz ott, Világ és Európagőztes kutyák handlerei lehetek azt meg pláne nem, hogy Junior csoport 3. dobogóra is felállhatok. Amerika...? Arról pedig álmodni sem mertem. De ezeknél az eredményeknél a barátságok, és örökreszóló emlékek még fontosabbak. Megtanultam veszíteni, és megtanultam azt, hogy az élet nem mindig fair play. Azt is, hogy ez nem az a játék, ahol annyit veszel ki, mint amennyit beleteszel. Lehet néha szerencséd, és ha igazán kitartó vagy, biztosan lesz szerencséd. Néha. De nem mindig. Igazi hullámvasút, fent, és lent. Legtöbben többször felülnek erre a hullámvasútra, akármennyire is rázós az út lefelé. Én azt hiszem egy évtized után kiszálltam és átültem egy lightosabb, gyerekverzióra. Beleuntam kicsit abba, hogy ezzel az élettel minden más összeegyeztethetetlen. Szerettem és egy percet sem bántam meg. Volt, hogy hónapokig nem volt egy szabad hétvégém, amikor bőröndből éltem, volt, hogy meg sem tudtak száradni a ruháim, de már indultunk tovább. Azt is megtanultam hogy a lehetetlen bizony nem létezik, és igenis minden álmunk valóra válhat - sokszor még azok is, amik ijesztően, vagy épp nevetségesen nagyok. Maximalista vagyok, mindent szeretek 100%-al csinálni. Nem félgőzzel, nem ímmel-ámmal. Most egy kicsit őszintébb sportba szerettem bele. Ahol (legalábbis az én amatőr szintemen) nincs szubjektív döntés, egyetlen egy dolog ellen versenyzel - az óra ellen. Mindig is kutyás maradok, és biztos vagyok benne, hogy sosem fogom teljesen hanyagolni a kiállításokat. Hiszen itt nőttem fel, és mindig is hálás leszek azért, hogy egy ennyire elfogadó, nyitott és független közegben nevelkedhettem. De ez az elkövetkezendő 10 év (remélhetőleg) most mást tartogat számomra.   Kevés olyan puskaforgató van világszerte, aki ne ismerné az ikonikus mindenes germán vadászkutyafajtát, a német vizslát. A népszerűségét leginkább talán annak köszönheti, hogy az egyik legsokoldalúbb társunk: „kosorrával” a legjobban meglapuló kakast is kiszimatolja, nincs az a dúvad, mellyel szemben ne állna ki, vagy sebzett vad, melynek nyomába ne eredne. Mindezen kiváló képességek egy elegáns, arisztokratikus, nemes külsőben rejtőznek… Történetünk 1750 környékén kezdődik, amikor megalkották az első duplacsövű puskát. Formálódott az etika, az apróvadat immár röptében vagy futtában ejtették el, és illetlenné vált, ha a lőtt vad kint maradt a területen, így szükségessé vált egy olyan eb, mely nem csak felkeresi és megmutatja a potenciális zsákmányt, de a lövést követően kézbe is apportírozza azt. Ezekben az időkben a „specialisták” reneszánszát is éltük, hiszen a nemesi birtokokon szinte minden úr hódolt a kutyatenyésztés szenvedélyének, ehhez pedig számos alkalmazottjuk volt. Így mondhatjuk, belefért, hogy egy apróvadvadászatra akár 3-4 fajta ebet is vigyenek magukkal: az egyik megtalálta, a másik felrebbentette, a harmadik pedig apportírozta a nyulat, fácánt vagy foglyot. Ahogy azonban változtak az idők, és már nem csak a nemesek vehettek puskát a kezükbe, szükség volt egy „mindenes” ebre is, hogy azok se maradjanak jól dolgozó kutya nélkül, akik nem engedhettek meg maguknak több négylábú – és persze a hozzájuk tartozó szakszemélyzet – tartását, illetőleg foglalkoztatását. Pontos feljegyzések nincsenek, mikor és milyen fajták játszottak szerepet a német vizsla megalkotásakor, de ezekben az időkben az Öreg Kontinensen főleg az ősi spanyol pointer, vérebek, Szent Hubertus kopók, angol pointerek voltak a vadászok társai. Sokak szerint ők mind a fajta ősei… A fajta egyik megálmodója – és nem mellesleg a Bécsi Kennel Klub társalapítója –egy herceg, Albrecht zu Solms-Braunfels 1897-ben vetette papírra gondolatait a német vizslák küllemi jegyeiről és munkaképességeiről. A mai napig az ő nevét őrzi német vizslák tenyészvizsgája, az „Őszi Tenyészvizsga” melyet más néven Solmsnak hívnak... Később azután két részre oszlott a mindenes vizslák szerelmeseinek tábora: az egyik csoport – aminek élén Karl Brandt és Samezki állt – nacionalista elveket vallott, semmiféle brit vonatkozást nem szerettek volna a nemzeti fajtájukban látni, csak a „hazai” állománnyal akartak dolgozni. Tudták, ahhoz, hogy az álaluk megálmodott fajta képes legyen például akadályból elhozni egy rókát, akkor az angol rokonától, a pointertől egy valamivel magasabb, hosszabbnyakú, erősebb hátú ebre van szükségük. Így elsősorban a küllemi jegyek alapján kezdtek bele a tenyésztésbe, azt vallották, hogy a tulajdonságokat illetően a „külsőt majd követi a belső is”. Előnyben részesítették a hosszú, lelógó, kerekfülű egyedeket és a stopnélküli, úgynevezett „görög profilt”, mindemellett nemkívánatos lett a fehér alapon spriccelt szín. Ez utóbbival is megakarták különböztetni a német vizslákat az angol pointertől. A másik, nevezzük úgy, „ellentábor” képviselőinek élén Albrecht herceg és Zedlitz báró álltak. A báró híres vadászíró volt, aki „Hegewald” néven vált ismertté. Ők ketten szorgalmazták az angol pointerek bevonását a tenyészprogramba, és sokkal inkább előtérbe helyezték a munkaképességet, a küllemi adottságokhoz képest. Manapság azonban mondhatjuk, összeértek a szálak. Míg a legtöbb fajtában – melyek „megalkotásakor” homogén állománnyal indultak – kettévált a küllemi és a munkavonal, addig a német vizsláknál elmosódtak ezek a határok, a kiállításon sikeres kutyák általában a versenyeken is megállják helyüket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a német vizsla köztudottan nem egy puha, „kenyérre kenhető” típus, hanem kifejezetten kemény kezekbe való, igazi munkakutya. Habár remek családi kedvenc válhat belőle, mindenképpen szüksége van a munkára. Mégpedig arra, amire kitenyésztették: vadászatra. Jó ideje kering az éterben egy történet, miszerint az egyik ikonikus tenyésztő igencsak vaskalaposan válogatta a potenciális tenyészegyedeket. A próbatételek első „állomása” például – állítólag – az volt, hogy megfigyelte, a párhónapos kiskutyák közül melyikük bánt el gyorsabban egy rókával... Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2020/februári számában |
Megjegyzések