Minőség
Minket, vadászokat sokszor titulálnak kissé ódivatúnak vagy túlontúl konzervatívnak. Nyilván azért, mert igyekszünk tisztelni a hagyományainkat, s ragaszkodunk bizonyos etikai normákhoz, még akkor is, ha emiatt sokszor megkapjuk, hogy vaskalaposak vagyunk. Persze vannak kivételek, ezeket azonban gyorsan kilöki magából társadalmunk: megszoksz vagy megszöksz alapon. Kitartunk tehát az elveink, nézeteink mellett, s nem döntünk önhatalmúlag úgy, hogy holnaptól feküdjön a terítéken a baloldalán a vad, és a töretet sem helyezzük át önkényesen máshová, csak azért, mert szerintünk ott jobban néz ki. Ugyanez a helyzet (legalábbis kellene, hogy legyen) a vadászkutyáink küllemével kapcsolatban is...
Sokszor átrágott téma, és sokszor vita tárgya is, hogyan is nézzen ki egy adott fajtájú eb. Amondó vagyok, ha a múltban a fajta alapítói, és szakmailag hiteles, elismert személyiségek megegyeztek valamiben, akkor tartsuk ahhoz magunkat. Ebben ne legyünk újítók, ne szelektáljunk olyan küllemi adottságokra, melyek sosem voltak kívánatosak – csak azért, mert a mi ízlésünknek úgy imponálóbb. És ezek bizony kőbevésett szabályok, ugyanolyan hagyományok, mint a fentebb hozott példák, nem ildomos kérdőre vonni, miért is alakult ez így.
Nem kell például egy olasz vizslától elvárni, hogy feszes, egyenes felsővonala legyen, amikor a fajtastandard szerint a 11. gerinccsigolyáig enyhén lejtenie, ezután pedig a far felé kissé emelkednie kell a hátnak. A tudás hiánya, a fajta felületes ismerete azonban senkit sem mentesít a felelősségtől. Az inget pedig minden tenyésztő, és a fajtát népszerűsítő tulajdonos vegye magára, aki nem tudja pontosan ezeket a paramétereket úgy, mint az egyszeregyet, legmélyebb álmából felriasztva.
Az utóbbi időben szomorúan, letaglózva nézem a reklámtáblákat, filmeket, videókat, amikben olyan egyedek tűnnek fel, amik egy küllemi megmérettetésen minden bizonnyal elhasalnának, hiszen az adott fajta jellegeit csak nyomokban hordozzák. Vagy még nyomokban sem!
Persze, cukik, aranyosak, a gazdájuk számára biztosan tökéletes kedvencek – azonban a történet itt véget is ért. A „reklámkutyák” kiválasztása komoly felelősség! Az ikonikussá váló ebek tudniillik egy-egy fajtáról maradandó képet alakítanak ki… Mindenki tudja például a „101 kiskutya” című film óta, hogy a dalmaták pöttyösek… Valószínűleg senki nem lenne ezzel tisztában, ha színhibás, fekete kölykökkel készítették volna el a felvételeket, vagy hófehér négylábúakkal forgatták volna le a sztorit.
Nem kell tehát megsértődni, felhúzni az orrunkat, ha egy-egy párosítás nem úgy sül el, ahogy szerettük volna, azonban tenyésztőként kötelességünk az újdonsült kis gazdikat felvilágosítani arról: családtagjuk lehet remek barát, akár vadásztárs, de tenyésztésbe nem szabad fogni, és nem javasolt „kirakatba helyezni” sem. Tenyésztői karrierről álmodozva legyen az első dolgunk ellátogatni rangos küllemi eseményekre, kikérni elismert bírók véleményét, valamint konzultálni olyan tenyésztőkkel, akik fel tudnak mutatni valamit ezen a téren, s lehetőleg nemcsak hazánk határain belül, hanem kívül is eredményesen szerepeltek kiállításokon. …ahol adott fajtában nem egyedüliként vesznek részt, mert úgy rengeteg címet el lehet nyerni. Amerikában és az Egyesült Királyságban kissé logikusabb a rendszer, ott ugyanis egy bizonyos résztvevő létszám alatt nem adhatóak ki a győztes cím eléréséhez szükséges pontok.
Természetesen, ugyanez a séma húzható fel a munkateljesítményre is. Fontosnak tartom, hogy ne mindig ugyanaz a bírói kör döntsön egy eb kvalitásait illetően, hanem utazzunk el messzebbi vidékekre is, s tapasztaljuk meg tőlünk kissé nyugatabbra is, hogy mik a szokások, milyen a minőség, és mennyire magas a színvonal.
Szintén kívánatos volna, hogy a vadásznapokon és egyéb rendezvényeken ne tarthasson olyan személy bemutatót, aki az elmúlt évtizedben egyetlen nemzetközi versenyre sem tette be a lábát. A Kinológiai Világszövetség szabályzatai mind a küllemi, mind a munkarendezvényekkel kapcsolatban komoly szakemberek által megfogalmazott követelményrendszerek, melyek a fajta eredeti funkcióját segítik megtartani. Biztosan remek gyakorlási lehetőséget adnak a baráti megmérettetések is, ám ezek sokszor elavult, rég megdőlt szempontok alapján rangsorolják a résztvevőket…
Üdvözítő volt látni a közelmúltban, hogy amikor egy színdarabhoz kölyköket kerestek, olyan tenyésztőkkel vették fel a kapcsolatot, akik rendelkeznek számos kiállítási eredménnyel – rangos eseményeken kiemelkedő címeket zsebeltek be, s a kennel neve mindenütt a világon jól cseng. Az ilyen tenyésztőktől származó kölykök valóban a fajta legkiválóbb reprezentánsai, akiket nyugodt szívvel lehet mutogatni…
Javaslom, egy vadásznap szervezőjeként is állítsuk magasabbra a mércét, igyekezzük olyan kutyát és vezetőt keresni, akik méltó módon képviselik az adott fajtákat, s az azzal kapcsolatos kultúrát, hagyományokat. Lehet, nem fogják pusziért, vagy egy vállveregetésért ezt megtenni, hanem a zsebünkbe kell nyúlni, azonban biztos vagyok benne, hogy egy rendezvény költségvetésébe ez bőven belefér, és jóval nagyobb szakmai értéket ad a programokhoz, mint egy hastáncos csoport színpadra lépése.
Sokszor átrágott téma, és sokszor vita tárgya is, hogyan is nézzen ki egy adott fajtájú eb. Amondó vagyok, ha a múltban a fajta alapítói, és szakmailag hiteles, elismert személyiségek megegyeztek valamiben, akkor tartsuk ahhoz magunkat. Ebben ne legyünk újítók, ne szelektáljunk olyan küllemi adottságokra, melyek sosem voltak kívánatosak – csak azért, mert a mi ízlésünknek úgy imponálóbb. És ezek bizony kőbevésett szabályok, ugyanolyan hagyományok, mint a fentebb hozott példák, nem ildomos kérdőre vonni, miért is alakult ez így.
Nem kell például egy olasz vizslától elvárni, hogy feszes, egyenes felsővonala legyen, amikor a fajtastandard szerint a 11. gerinccsigolyáig enyhén lejtenie, ezután pedig a far felé kissé emelkednie kell a hátnak. A tudás hiánya, a fajta felületes ismerete azonban senkit sem mentesít a felelősségtől. Az inget pedig minden tenyésztő, és a fajtát népszerűsítő tulajdonos vegye magára, aki nem tudja pontosan ezeket a paramétereket úgy, mint az egyszeregyet, legmélyebb álmából felriasztva.
Az utóbbi időben szomorúan, letaglózva nézem a reklámtáblákat, filmeket, videókat, amikben olyan egyedek tűnnek fel, amik egy küllemi megmérettetésen minden bizonnyal elhasalnának, hiszen az adott fajta jellegeit csak nyomokban hordozzák. Vagy még nyomokban sem!
Persze, cukik, aranyosak, a gazdájuk számára biztosan tökéletes kedvencek – azonban a történet itt véget is ért. A „reklámkutyák” kiválasztása komoly felelősség! Az ikonikussá váló ebek tudniillik egy-egy fajtáról maradandó képet alakítanak ki… Mindenki tudja például a „101 kiskutya” című film óta, hogy a dalmaták pöttyösek… Valószínűleg senki nem lenne ezzel tisztában, ha színhibás, fekete kölykökkel készítették volna el a felvételeket, vagy hófehér négylábúakkal forgatták volna le a sztorit.
Nem kell tehát megsértődni, felhúzni az orrunkat, ha egy-egy párosítás nem úgy sül el, ahogy szerettük volna, azonban tenyésztőként kötelességünk az újdonsült kis gazdikat felvilágosítani arról: családtagjuk lehet remek barát, akár vadásztárs, de tenyésztésbe nem szabad fogni, és nem javasolt „kirakatba helyezni” sem. Tenyésztői karrierről álmodozva legyen az első dolgunk ellátogatni rangos küllemi eseményekre, kikérni elismert bírók véleményét, valamint konzultálni olyan tenyésztőkkel, akik fel tudnak mutatni valamit ezen a téren, s lehetőleg nemcsak hazánk határain belül, hanem kívül is eredményesen szerepeltek kiállításokon. …ahol adott fajtában nem egyedüliként vesznek részt, mert úgy rengeteg címet el lehet nyerni. Amerikában és az Egyesült Királyságban kissé logikusabb a rendszer, ott ugyanis egy bizonyos résztvevő létszám alatt nem adhatóak ki a győztes cím eléréséhez szükséges pontok.
Természetesen, ugyanez a séma húzható fel a munkateljesítményre is. Fontosnak tartom, hogy ne mindig ugyanaz a bírói kör döntsön egy eb kvalitásait illetően, hanem utazzunk el messzebbi vidékekre is, s tapasztaljuk meg tőlünk kissé nyugatabbra is, hogy mik a szokások, milyen a minőség, és mennyire magas a színvonal.
Szintén kívánatos volna, hogy a vadásznapokon és egyéb rendezvényeken ne tarthasson olyan személy bemutatót, aki az elmúlt évtizedben egyetlen nemzetközi versenyre sem tette be a lábát. A Kinológiai Világszövetség szabályzatai mind a küllemi, mind a munkarendezvényekkel kapcsolatban komoly szakemberek által megfogalmazott követelményrendszerek, melyek a fajta eredeti funkcióját segítik megtartani. Biztosan remek gyakorlási lehetőséget adnak a baráti megmérettetések is, ám ezek sokszor elavult, rég megdőlt szempontok alapján rangsorolják a résztvevőket…
Üdvözítő volt látni a közelmúltban, hogy amikor egy színdarabhoz kölyköket kerestek, olyan tenyésztőkkel vették fel a kapcsolatot, akik rendelkeznek számos kiállítási eredménnyel – rangos eseményeken kiemelkedő címeket zsebeltek be, s a kennel neve mindenütt a világon jól cseng. Az ilyen tenyésztőktől származó kölykök valóban a fajta legkiválóbb reprezentánsai, akiket nyugodt szívvel lehet mutogatni…
Javaslom, egy vadásznap szervezőjeként is állítsuk magasabbra a mércét, igyekezzük olyan kutyát és vezetőt keresni, akik méltó módon képviselik az adott fajtákat, s az azzal kapcsolatos kultúrát, hagyományokat. Lehet, nem fogják pusziért, vagy egy vállveregetésért ezt megtenni, hanem a zsebünkbe kell nyúlni, azonban biztos vagyok benne, hogy egy rendezvény költségvetésébe ez bőven belefér, és jóval nagyobb szakmai értéket ad a programokhoz, mint egy hastáncos csoport színpadra lépése.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/decemberi számában
Megjegyzések