Báránybőrbe bújt farkas

 

Picture
Milánóban, a 2015-ös világkiállítás utolsó napján az egyik fajtagyőztes kutyámmal várakoztunk a sorunkra, hogy bemutathassam a díszkörben. A lelátón ücsörögve a fiatal felvezetők versenyének döntőjét néztem, amikor megakadt a szemem egy pároson: tökéletes összhang volt a kis fehér, furcsa teremtés és a szőke gazdi között. Nem csak én nem tudtam levenni róluk a szememet, így a rangos megmérettetés nyertesei ők lettek – a fajta pedig örökre belopta magát a szívembe, habár akkor kinevettem volna azt, aki azt állítja, egy igazi rámenős vadászkutyát láttam parádézni a ringben.
 
Ez a fajta, mint később kiderült, a bedlington terrier volt. A küllemét tekintve egy kissé furcsa, bohókás, de rendkívül elegáns, első ránézésre egy jámbor, barátságos négylábút láthatunk benne. Ám a „kenyérre kenhető” külső mögött sokszor egy kifejezetten rámenős, bátor és a végletekig kitartó eb lakozik. Az időjárás viszontagságait rendkívül jól tűri, ez különös szőrzetének is köszönhető, mely fedő- és tartószőrből áll, sosem vedlik.
A bedlingtonok Észak-Anglia bányászvidékéről származnak, s elsősorban kisebb termetű dúvad vadászatán váltak gazdáik hasznára. Ez a terrier sok fajtával ellentétben nem csak olyan ebek keresztezésével alakult ki, melyek funkcióikban hasonlítanak a bedlingtonra. A terrierek csoportjából főként a dandie dinmont terrier, az agarakéból a whippet, valamint a kopók közül az otterhund volt hatással a fajta kialakulására. Eleinte egy rövidebb lábú, nehezebb testalkat jellemezte őket, ám a whippetek és uszkárok – amik akkoriban még vízivad-vadászatokon remekeltek, és nem csak házi kedvencnek számítottak – hatására nagyban változott a felépítésük. Eleinte Rodbury terrier néven voltak híresek, a törzskönyvek egészen 1782-ig vezetnek vissza, egy „Old Flint” néven emlegetett kutyáig. 1852-ben Joseph Ainsley bedlingtoni otthonában született egy alom messze földön híres szukájától, Coates Phoebe-től, ami – habár sokkal könnyedebb felépítésű volt, mint a ma ismert egyedek – 8 hónaposan már több borzot is terítékre hozott. Egész életében rókák, vidrák és egyéb kártevők számát gyérítette. Arról is szól a fáma, hogy 14 évesen, fogak nélkül, vakon is egy olyan borzot kerített elő a kotorékból, amely korábban számos más, ereje teljében lévő ebet futamított meg. Az alomból kikerülő egyik kan, nevezetesen Ainsley’s Piper kapta elsőként a bedlington terrier fajtanevet…
Kiállításon elsőként 1870-ben szerepeltek, hét évre rá pedig megalakult a Szigetországban a fajtaklub is.
Ha a fajta történetében kutakodunk, nem csak 19. századi feljegyzéseket találunk. És nem is csak külföldi forrásmunkákat! Igencsak felcsillant a szemem, amikor egy honfitársunk, „Molnár Z.” naplójának feljegyzéseit említi egy, a fajta történelmével foglalkozó lap. Kiderült, a nemes úr Angliában, Rothburyben vadászott, Lord Charles birtokán, amikor a magyar agárhoz hasonló, kisebb termetű, birkára emlékeztető kutyára lett figyelmes. Nem tudni biztosan, hogy ezen egyedeknek mennyi köze van a ma ismert fajtához, ám az anyaország fajtagondozó klubja is osztozni látszik ezen az elméleten…
A Dandie Dinmont terrierrel olyannyira összefonódott egy bizonyos időszakban a fajta történelme, hogy Antrim gróf egy kiállításon két alomtestvért mutatott be, és mindketten sikereket értek el – egyikük, mint Bedlington terrier, míg a másik a rövidebb lábú rokonai között. A Field magazin, ami az Egyesült Királyság egyik legismertebb vadászattal, és a vidéki élettel foglalkozó magazinja, 1869-ben egy hosszabb lélegzetű portrét közölt a fajtáról. Ebben már nem csak, mint kiváló „ellenszer a dúvadproblémára” szerepelt, hanem eredményes nyúlvadász ebként is. Hamarosan az egész országban fellelhetőek voltak ennek a rendkívül sokoldalú fajtának az egyedei, azóta pedig az egész világon mindenhol egyre növekvő népszerűségnek örvend.
Az erős hazai
Az első bedlington terrierek az 1980-as években érkeztek Magyarországra. Plásztán Kata, a Glorious Amulets kennel tulajdonosa az elmúlt időszakban kiemelkedő sikereket ért el a fajtában a Világ- és Európa kiállításokon. Ő a tenyésztői munkája mellett kiemelt hangsúlyt fektet a fajta népszerűsítésére is, melynek hatására egyre többen kapnak kedvet, hogy egy „farkasvérű kisbárányt” válasszanak társul maguk mellé – ám legtöbben csak házi kedvencként tekintenek rájuk, vadászatokon, külföldön is egyre ritkábban tűnnek fel.
Picture
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 201/szeptemberi számában

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések