Restart

 

​Hol is kezdjem...?
​Az utolsó személyes post óta bő egy év eltelt. De az az igazság, hogy ennél jóval régebb óta nem írok személyes jellegű postokat. 
Sokat gondolkoztam mi az oka. Miért hagytam abba a blogolást, miért nem jöttek az ötletek...? 
Mondhatnám, hogy az életünk átalakult, a kutyázás egy időre háttérbe szorult... De ez nem igaz. Sokkal többet foglalkozok a kutyáimmal, mint bármikor valaha. Főként itthonról dolgozok, saját vállalkozásban, szabadúszóként, minden nap nagyokat sétálunk, SUP-ozunk, futunk, túrázunk. Rengeteg közös élményt szereztem velük, de ezek az élmények mind annyira természetesek és talán személyesek voltak, hogy semmi indíttatásom nem volt arra, hogy leüljek a gép elé, és írjak róla. Azonban az élet alakul folyamatosan, és rájöttem, van pár dolog, amivel kapcsolatban "update"-elnem kell titeket ahhoz, hogy a fonalat újra felvehessem és aktuális, izgalmas dolgokról mesélhessek. Mert ezekről szeretnék írni.

​A bő egy évvel ezelőtti, COVID eleji blogpostban arról írtam, ideje lelassítanunk, kicsit befelé fordulnunk. Én megfogadtam saját tanácsom, és rengeteget változtam az elmúlt egy évben – kívül, belül. Rengeteget tanultam magamról és azokról, akik körül vesznek. Megtanultam értékelni az apró dolgokat és egy olyan életet élni, melynek értéke van számomra. Minden napomból, sőt, minden percemből igyekszem a legtöbbet kihozni az élet minden szegmensében. Tudom, mik az értékek számomra (a szeretteim, kutyák, tanulás, sport, munka) és csak ezekre vagyok hajlandó időt szánni. Rengeteg olyan embert engedtem el az életemből, aki visszatartott, vagy szimplán nem egyezett az utunk, az energiánk, az életstílusunk. Kiskoromban mindig azt hittem, a változás rossz, ha megszakad egy kapcsolat az borzasztó dolog, de már tudom, ez az élet része, sőt, a változás a lehető legjobb dolog ami történhet velünk. Változnunk, fejlődnünk kell, hiszen mi más lenne a célja annak, hogy intelligens homo sapiens sapiensként születtünk erre a bolygóra?! Már nem akarok pletykákat hallani, egyáltalán nem akarok másokról beszélni, hisztizni, elégedetlenkedni, panaszkodni és a körülöttem lévő emberektől is ugyanezt a viselkedést „várom el”.

Amellett, hogy egy teljes lelki és testi átváltozáson mentem keresztül (nemet nem váltottam :) , csak megszabadultam 12 kilótól, és a sok – heti 15-18 óra - triatlon illetve kondiedzéstől olyan fitt vagyok, mint még soha), férjhez mentem (ezzel Nagy Orsiból Schmidt Orsi lett) és pár nap múlva költözünk. Szerintem majdhogynem sosem meséltem itt férjemről (így 2 hónap elteltével is furcsa ezt a szót használni), és most sem tervezek nagy CV-t írni róla. Azonban úgy érzem tisztázni szeretnék pár dolgot, amit az elmúlt években visszahallottam. Petinek semmi köze ahhoz, hogy most éppen kevesebbet kutyázok, és a házasságunk sem foglal le annyira, hogy ne tudnék a kutyákkal foglalkozni, valamint a kutyákat nagyon is szereti. Mindig mindenben támogatott, a legjobb ember, akit ismerek, és a legfőbb inspirációm.

Na de, akkor miért is hagytam abba a kutyázást?
Egyrészt Ian veterán lett, lett egy sérülése, így vele trainingezni már kevésbé tudok, de erről egy következő postban hosszabban mesélek majd.

A kutyakiállításokból „kissé” kiábrándultam. Én olyan ember vagyok, aki szereti az őszinteséget, így az őszinte sportokat is. Mint a futás. Létezik persze doppingolás ott is, ám a nap végén az számít, mekkora távot, mennyi idő alatt tudtál megtenni. Objektív, ahogy a felkészülés is. Ha nem edzel, ha lusta vagy, nem fogod a legjobbat kihozni magadból hosszútávon. Nem jelenti ez persze azt, hogy nyerni fogsz, mert biztos van valaki, akinek jobb a regenerációja, jobban sikerült a felkészülése. De az, hogy te mit tudsz nyújtani egy verseny napján magadhoz képest csak és kizárólag attól függ, mennyi és milyen munkát tettél bele az edzésekbe. Ha lelkiismeretes vagy akkor jobb és jobb leszel idővel, még ha nem is lineáris a fejlődés.

Ezt viszont egyre kevésbé éreztem a kiállításoknál. Ez egy szubjektív sport, ami kicsit sem az ember szorgalmán és kitartásán múlik – kell persze ez is hozzá, de sokkal inkább a taktikai játéknak nevezném. Ebbe pedig beleuntam. Senkit nem szeretnék ezzel megbántani, megsérteni. Ha neked ez az álomsport, álomhobbi, szuper! Csináld szívvel lélekkel, én is így tettem egy évtizeden át! Nem vagyunk egyformák, nem egyformán látjuk a világot, és ez a legszebb dolog a földön! Imádtam a kutyákkal foglalkozni, épp ezért tartok ringdresszúra oktatást, de egyszerűen nem érzem azt, hogy szeretném minden hétvégémet ott eltölteni. Örökké hálás leszek, hogy az életem része volt, de az utam most másfelé tart. Ha több életem lehetne, és végtelen szabadidőm, akkor simán lehet, hogy a mai napig handlerkednék. De a prioritás listámon most éppen más van a csúcson.

Ez nem azt jelenti, hogy kész finító, vége a kutyázásnak, de jól esett egy kis szünet, ahol saját magammal „kísérleteztem”. Rengeteget tanultam az elmúlt pár év maratonfutás illetve fél ironman triatlon felkészüléseim során. Tanultam a profizmusról, jól felépített, struktúrált edzésről, frissítésről, helyes étkezésről és egy különleges felfogásról, gondolkozásról. Hogy nincs lehetetlen, és az emberi test bármire képes. Hamarosan újra aktívan fogok kutyázni, búcsút veszek a triatlontól, mert picit más dolgok lesznek előtérben, de ez a pár év életre szóló leckéket adott (a triatlon pedig a világ legszebb és legizgalmasabb sportja, remélem 1-2 évtized múlva visszatérhetek és felkészülhetek az Ironman távra is).

Ellátogattam Komárom ReStart CACIB-ra pár hete, az egész blogpost apropóját igazából ez adta. Jó érzés volt újra látni számomra fontos embereket, újra beszélgetni régi barátokkal, és újra kutyákat felvezetni. Szerettem ezt a napot. 
Ahogy ott ücsörögtem jegeskávét szürcsölgetve rájöttem, hogy eltelt egy év, mindenki szeretné újrakezdeni az életet. Én viszont nem. Semmit sem szeretnék újrakezdeni, nem várom azt, hogy az életem „visszatérjen a normális kerékvágásba”. Mi a normális? El akarjuk felejteni az elmúlt egy évet, ami tele volt lehetőséggel a tanulásra, fejlődésre? Én biztos, hogy nem. Restart helyett folytatni szeretnék mindent, a legnagyobb félelmem az életben talán az, hogy egy év múlva pontosan ugyanitt leszek, ahol most. Ezalatt nem azt értem, hogy fizikailag ugyanebben a székben fogok ülni, vagy, hogy ugyanezek az emberek vesznek-e körül. Szeretnék másképp gondolkozni, új perspektívákat megismerni. (Hogy mennyire vágyom az újdonságokra? Az elmúlt 15 hónapban egy receptet sem csináltam meg kétszer. Egyetlen egyet sem! Még a konyhában is állandóan kísérletezni akarok) Tudom, sokan horkannak fel, persze Orsika, szerencsés vagy, mennyire könnyű neked: hogy tudtál edzeni, hogy a karrieredben is előre tudtál lépni, hogy mentálisan is fejlődtél (ezeket mind megkapom időről időre). Az elmúlt egy év, oh istenem, mennyire rögös volt! De pont ezekben a hatalmas buktatókban tanultam a legtöbbet. A legnehezebb, legrosszabb napomon történtek a legjobb változások az életemben (nem szégyellem, pár hónapig pszichológushoz is jártam). Megtanultam, hogy nincs olyan, hogy valaki mindazok ellenére sikeres ami történt vele, sokkal inkább mindazoknak köszönhetően ami történt vele. Hálás vagyok minden nehéz napért, pánikrohamért, átsírt órákért, mert ezek kellettek ahhoz, hogy most életem eddigi legszebb időszakát éljem, sok-sok negatív dolgot levetkőzhessek és egy sokkal jobb emberként írhassam ezeket a sorokat.

A  blogolást sem fogom újrakezdeni. Folytatni azonban fogom, mert van mit mesélnem, és pár hét múlva még többet fogok tudni mondani. Addig is lógok egy Ian life update-el, illetve el kéne mesélnem Éliás alias Dönci sztoriját is. Már elkülönítettem a naptáramba heti 2 órát arra, hogy írjak. 
Hát, eléggé személyes posztra sikerült ez, de úgy gondolom, szükség volt erre, ahhoz, hogy újra „ismerjetek”. Egyébként ha kíváncsiak vagytok mi történt velünk "szürke" mindennapjainkban az alábbi youtube csatornán az elmúlt egy évben minden hónapban készítettem egy videóösszevágást az életünkről. Egy kicsit mindig elcsúszok pár hónapot, de sebaj: ​https://www.youtube.com/watch?v=hntr9tUtpQs&list=PLHGV6PedpCpaCLzq53JIEnK4yjo2Lvo6Y

Egy kép Komárom CACIB-ról kedvenc kis pomikámmal, Nigivel.