egy nem túl átlagos egyetemista élete

 Ha valaki azt kérné, soroljuk fel címszavakban, hogyan él egy egyetemista, az első biztosan a bulizás lenne, majd talán tanulás, és munka. Aki volt főiskolás, egyetemista, mind nagy vigyorral az arcán gondol vissza azokra az időkre. A legjobb bulik, a sok pótvizsga, a rengeteg sorozat és filmnézés…. és még hosszasan sorolhatnám.

Az első szemeszter nekem is hasonló volt. Buliról bulira jártam hét közben, hétvégén pedig kiállításokon voltam. Nagyon jól éreztem magam persze, de be kellett látnom, ez hosszútávon egy dolgot fog eredményezni, minden amiért eddig küzdöttem, dolgoztam, az el fog veszni. Plusz bele is untam az állandó partyzásokba, hogy sosem voltam kipihent, semmit nem csináltam meg határidőre, és csak úgy tornyosultak a feladatok felettem.
Az órarendem is nagyban változott, ahogy egyre „öregebb” diáknak számítottam. Most, így a Felező bálomhoz közelítve, ami egyet jelent azzal, hogy még pontosan ennyi van hátra, hogy végezzek a képzéssel, úgy gondoltam elmesélem milyen nehézségekkel kellett szembenéznem ahhoz, hogy ne hagyjam veszni a gyerekkori álmaimat.

Szerencsés vagyok, hogy Gödöllőre jelentkeztem. Nem csak a várost imádom, azt, hogy közel van Pesthez, mégis távol. Az órarendem is minden szemeszterben egyre jobb és jobb lett, egyre kevesebb időt kellett bent a campuson töltenem.

Az első legnagyobb problémám a kutyám kondijának drasztikus visszaesése volt. Hiszen nem voltak már napi 4-5 km-es séták Ivettékkel (amik egyébként a leginkább hiányoznak az egész "előző" életemből), bicózások, trainingek. Kezdetben jó volt, ha heti 1x kijutottunk trainingezni, de mondanom sem kell, az eredmény egyenlő volt a nagy nullával. Ahogy szépen lassan fogytak az óráim, szemeszterről szemeszterre, egyre többet tudtam hazajárni, már csütörtök reggel, szerda este otthon voltam. Elkezdtünk járni Karai Csabihoz, ami Ian teljesítményén hatalmasat lendített. Talán a hatalmas nem is elég kifejező szó.  Péntekente jártunk Csabihoz, csütörtök pedig a kondi javításáról szólt Iannak és a puliknak egyaránt. Volt hogy már szerda este otthon voltam, így egy nagy városi sétára tudtunk menni – amit azért sokkal kevésbé élveztem az őrjöngő kutyák miatt, de legalább mozogtak. 

Húgom, Réka nagy segítség volt a kezdetektől, ő viselte gondját a kutyáknak, ellenőrizte minden nap, hogy jól vannak-e, és etette őket. Ám nem engedtem, hogy sétálni vigye őket, hiszen nálunk rengeteg a kóbor kutya, nem szerettem volna azt a telefont kapni egyik nap, hogy szétkapta valamelyik pulit vagy Iant egy kóbor eb.

A másik nagy kérdőjel az egészséges táplálás volt. Már akkor szerettem volna belekezdeni a Barf-ba amikor gimis voltam, ám akkor igen kevés megbízható infó volt a témában. Én pedig mindig is a tudomány szerelmese voltam (és ez az egyetem alatt egyre "rosszabb" lett), a nem megfelelő forrásból származó infókat nem veszem komolyan. Mi a megfelelő forrás? Nem az állatorvos, bocsi. Hanem a takarmányozási mérnök. Szerencsére volt, és van is nekem egy Farkas Mártám, aki sosem hagy kérdések között, valamint szerencsére Feri, a pulik tenyésztője is állattenyésztő mérnökként elég jártas a témában. De a döntő fordulatot a Farkaskonyha elindítása hozta meg, hiszen ami az egyik nagy akadály volt, a kiegészítők, helyesebben a jó kiegészítők beszerzése, megoldódott. Már csak a hús beszerzése maradt hátra. Közel egy évig maradtak tápon a srácok, mire eljutottam oda, hogy úgy érezzem, bele merek vágni a Barf-ba, és anyut is sikerült megpuhítanom. A kiegészítőket is bekevertem egybe minden kutyának személyre szólóan, így a húgomnak csak annyi volt a feladata, hogy mindenkinek a neki szóló tégelyből a címkére írt mennyiségben adjon.

Mi kellett ahhoz, hogy jelenleg úgy kutyázhassak, ahogy szeretnék?
Egy anyuka, aki egyre inkább hozzászokik az őrült lánya(i) hóbortjához, és még ha néha vannak is összetűzéseink, elismerően jól bírja az állatkert közelségét.
Egy kistesó, aki korához képest lelkiismeretesen gondját viseli a kutyáimnak.
Egy szuper egyetem, ahol besűrítik az óráimat a lehető legkevesebb napba – hozzátartozik, angolul tanulok, kevés diákkal együtt, így nagyon jó órarendeket kapunk mindig.
Még szuperebb tanárokkal, akik mindig rugalmasan kezelték azt, hogy 3-4x hiányzok a gyakorlatokról a kiállítások, versenyek miatt, képesek voltak egy-egy órát átvariálni, hogy azon az előadáson, amin nagyon ott szerettem volna lenni, ott lehessek, engedték, hogy magyar hallgatókkal pótoljam az elmaradásaim.

A részemről pedig kellett az, hogy hétfőnként a hajnali 3-as vonattal induljak vissza Gödöllőre, még akkor is, ha este 11 vagy 12-re értem haza valahonnan.
Kellett az, hogy ne aludjak napokig sokszor ha meg akartam csinálni a beadandóimat, ha tanulni akartam, hogy ösztöndíjat kaphassak, mert hétvégén kiállítások mellett nem maradt időm készülni.
Lemondani a közösségi életről, hiszen a koliban töltött időben általában tanultam, dolgoztam, vagy épp próbáltam pár órát aludni. szerencsés vagyok, hogy olyan barátaim vannak, akik nem feledkeznek még így sem meg rólam.
Lázasan is iskolába kellett mennem, volt, hogy 39 fokos lázzal, 0 életerővel is bent csücsültem, amikor minden épeszű az ágyat nyomja… de hát, nekem nem maradt már hiányzásom, vagy ha maradt is, másra tartogattam.
Jogsim még mindig nincs – már folyamatban van, igaz – így egy-egy óra trainingért 3 órát oda, 3 órát vissza utazok.
Amikor pedig otthon trainigneztem, mindegy volt milyen idő van, hó, fagy, szél, eső, ki kellett mennem, különben azon a héten elmarad az itthoni training.
De legfőképpen szervezést, mikor hova megyek, hogy pár WT időpontja szabadon maradjon, rengeteg gondolkozást, hogy a leghatékonyabb kondi építést megtaláljam a kutyámnak.
​
Megéri-e? Meg. Őrült, megszállott vagyok-e? Biztosan. De nem tudnék a céljaim nélkül élni.