125. Crufts - 2016
Sajnos 2015-ben nem jött össze a Cruftsos project, de hogy semmi se álljon a 2016-os útjába már július végén lefoglaltam a repülőjegyem, pontom 18 ezer Ft-ért. Innentől már csak a rettentő távolinak tűnő utamig kellett visszaszámolnom. Beryl volt olyan kedves és felajánlotta, hogy alhatok náluk, így szállással se kellett törődnöm. Mázlista vagyok, igaz?
Telt múlt az idő, és már beléptünk a nagy esemény évébe, Beryl megkért, hogy segítsek a norvég import kanjuk, Jamie felvezetésében, amire persze örömmel igent mondtam. Hamarosan Beryl egyik ismerőse, Joan, aki 3 tacskó tulajdonosa - név szerint, Theo a kölyök kan, Blossom és kölyke Goldie - is megkért, hogy vezessek fel neki. Mondanom sem kell, szinte repdestem az örömtől. Csigalassúsággal teltek az utolsó hetek, és időközben még egy felkérésem is érkezett, Duncan a magyar tulajdonan lévő corgi cardigan-t kérték, hogy vezessem fel. Vele Crufts előtti héten össze is futottam, hogy kicsit jobban megismerjem, összeszokjunk kicsit.
Március 9 - Szerda
Eljött a nagy nap, én, aki egy éve még Budapestre se mertem egyedül megindulni, teljesen egyedül kellett valahogy Gödöllőről Coventrybe eljutnom. Előtte este sikeresen bepakoltam mindent, az összes technikai eszközömet feltöltöttem és nekivágtam a nagy utamnak.
Budapest Keleti - 2-es Metro - Deákon reggeli szerzés - 3-as Metro - Kőbánya - Kispest - 200E busz, amit pont elértem - Budapest 2B terminál. Egy gyors selfiekészítés (nem szokásom, de azért egy indulósat csak csak csináljunk már) után szépen nyugodtan, hiszen 3 vagy talán 4 órával a gépem indulása előtt érkeztem meg, kerestem magamnak ebédet, ittam egy finom kávét, és belefogtam legújabb olvasmányomba, Széchenyi Zsigmond Näharjába. (Utazás közben nincs is jobb mint Széchényi egyik útinaplóját olvasni szerintem, az Ünnepnapok és az Ahogy elkezdődött inkább amolyan este elalvás előtt olvasgatós)
Kiírták a járatomat is szépen lassan, majd az amúgy szörnyen meleg terminálból egy még melegebb kis helységbe zsúfoltak 2 gép utazóit, azt hittem meggyulladok vagy megölök valakit (utálom a meleget!!!)
Sajnos nem sikerült ablak mellé ülnöm, így kénytelen voltam olvasgatni, elmélkedni és zenét hallgatni.
Kinti idő szerint 17:10-kor szálltunk le, volt egy órám megtalálni honnan indul a National Express coach-a, amire már előre megvettem a jegyet. Ettem egy szendvicset a KFC-be és ittam egy kávét a Costa-ban, majd miután nem sikerült WiFi-t találnom nekiindultam keresgélni. Persze annyira laza voltam, hogy utána kapkodhattam, hogy időben odaérjek indulás előtt 10 perccel a megállóhelyre. Sikeresen kiderítettem, hogy egy emelettel lentebb kéne keresnem és ott pontosan hol. Még így is nagyon időben voltam, 15 perccel hamarabb odaértem, és a busz is késett vagy 10 percet, mondanom sem kell, hálát adtam az égnek, hogy elhoztam kedvenc Tweed kesztyűim.
Szerencsére nem sokan voltunk, így nyugodtan elfoglalhattam két helyet a bőröndömmel, bár beletelt 5 percbe mire kitaláltam hol is akarok ülni, és melyik is az az oldal ami nem a szembejövő sáv felé néz (már, csak hogy jobban lássam a tájat - a vak sötétben) Érkezés előtt egy órával szörnyű álmosság tört rám, bealudtam, majd alig bírtam az utolsó 5 percben ébren tartani magam.
Coventryben John várt rám, majd a kocsiban Beryltől is kaptam két nagy puszit, megindultunk Nuneatonba, ami otthonomul szolgált pár napig.
Nem voltam valami jó társaság ilyen álmosan, de azért még egy órán keresztül beszélgettünk a nappaliban, próbáltam minden utolsó energiámat összeszedni, amiben nagy segítség volt az olyan régóta áhított proper English tea - igen, fekete tea, tejjel (hiába van itthon teám is, tejem is, nem ugyanaz!) Kandalló, goldenes képek, festmények, szobrok, párnák, szép bögre, és a három szépséges golden - Jamie, Molly (2 éve őt és Lewist vezettem fel) valamint Megan (Lewis testvére, azaz Ian nagynénikéje, aki persze első pillanattól a kedvencem volt, de ez gondolom nem okoz meglepetést, idős golden szukák mindig is könnycsalogatóak nekem.
A szobám egy nagyon aranyos, goldenes képekkel és könyvekkel ízlésesen berendezett kis szoba volt, az ágyam (ezt mondjuk nem tudom, hogy azért éreztem így, mert szörnyen fáradt voltam minden este mire ágyba kerültem, vagy tényleg így volt) szörnyen kényelmes, puha és illatos volt.
Március 10 - Csütörtök
Crufts első napja, de nem nekünk, mi inkább az otthon kényelmét élveztük pár kedves barátunkkal. Elsőként két számomra ismeretlen ember toppant be, Susan és Edi, akik akcentusából rögtön meghallottam, hogy Skótok. Régi szép emlékek, imádtam őket hallgatni, habár néha akadt pici gondom a megértésükkel. Majd Karin és Arno Németországból is megérkeztek Brooky-val, nekik Silvanától és Beryléktől vannak kutyáik.
Jó kis beszélgetés alakult ki, majd megfürdettük és megszárítottuk Jamiet és Mollyt. Edi-vel nagyon sokat beszélgettem miközben az előző évi Évkönyvet lapozgattuk. Sejtettem, hogy sokat fogok tanulni ezalatt az utunk alatt, de, hogy ennyire?!
Gyors, tipikus angol ebéd után nekiindultunk John-nal, hogy Joan-nal és a tacskókkal találkozzak. Igen mókás kis út lett belőle, ugyanis nem találtuk meg a helyet ahová mennünk kellett volna, fél óra keringés után úgy döntöttünk, hazaindulunk. Őszintén, én így is jól éreztem magam, kicsit szakmai szemmel nézegettem az angol tájat, milyen élőhely, milyen vadvilág van - hihetetlen szép nagyok a fácánjaik!!!!
Elmentünk kocsit mosatni, megbeszéltük az ottani bevándorló problémákat, valamint pár angol történelmi érdekességet is megtudtam, amit nem győztem magamban ismételni, hogy első adandó alkalommal lepötyögjem anyukámnak (aki angoltanár mellesleg)
Kicsit gyönyörködtem John madáretetőjénél megforduló madarakban, szorgalmas diákként minden nevet felidéztem magamban angolul és latinul, valamint érdekes beszélgetést tartottunk John-nal az invazív fajokról.
Karin és Arno átjöttek este, kicsit megigazítottuk Brooky szőrét, Arno-val megittunk egy pohár Whiskey-t, majd miután elmentek Beryllel rádöbbentünk, holnap van a nagy nap, ideje gyakorolni egyet Jamie-vel. Szerencsére Russel jó munkát végzett vele, nem volt nehéz dolgom.
No, de ki az a Russel? Handler, trainer, gundog trainer, amolyan minden angol tenyésztő álma akinek gundog-ja van, szerintem. Nagyon tetszik amit csinál, kiállításra készít fel kutyákat, felvezető, engedelmes oktató, és vadászkutya trainer. El tudnám én is hasonló formában képzelni az életem azt hiszem. Hozzá jár minden héten Beryl Jamie-vel és Joan Theo-val. Honlapját egyébként itt találja bári akit kicsit jobban érdekel: http://knightsbaydogtraining.com/
Finom vacsora és bor mellett néztük a Crufts első napi Csoportbírálatait, nem is kívánhattam volna ennél jobb befejezést.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmeséljem röviden a nagy kavarodást ami mindeközben ment. Márti Silvanával jött volna, de sajnos közbejött valami ami miatt a terv meghiúsult, így szerda reggel úgy volt, nem jön. Majd, képbe jött Ádám és Nóri (Duncan gazdi), náluk volt még egy hely. Így csütörtök délben el is indultak. Mondanom sem kell, nagyjából senki nem volt nyugodt az egész miatt, Beryl alig aludt, és még sorolhatnám.No, de ahol a történet tart, ott Mártiék éppen Ausztriát és Németországot szelik át, miközben azon tanakodnak Ádámék hol aludjanak (John foglalt nekik szállást, ami aztán kiderült, nem is kell), és mivel keljenek át a csatornán.
Március 11 - Péntek
Reggel 5-kor kelés, Mártiék már Angliában, mégis kell nekik szállás a közelben (még jóóóóó, hogy John nem mondta vissza).
Viszonylag gyorsan bejutottunk a Cruftsra a 6 órás indulásnak köszönhetően, volt drop off jegyünk (ami annyit jelent, hogy bemehetünk a bejáratig, 10 percünk van kipakolni) így sokat nem kell sétálni (a NEC hatalmas, kb 20-30 perc is lehet mire beérsz a parkolóból).
Megtaláltuk a bench-ünket (minden kutyának saját kis fakkja van, ahol a napot töltheti, itt nincs az úton boxozás stb mint az európai kiállításokon) lepakoltunk, majd úgy gondoltam elmegyek a press packomért (ó igen, még press kártyám is volt, belépővel, katalógusokkal, show guide-dal együtt, ugyanis mint a DOGFORSHOW oldal fotósa vettem részt a kiállításon). Viszont csak akkor derült ki, hogy 8 órakor tudom csak átvenni, így addig visszamentem a ringhez. Jaj, nem is említettem, a bench-ünktől tökéletes rálátás nyílt a kanok bírálatára. A ring 4x akkora volt mint egy átlag magyar kiállítás, szerintem sok BIS ring nincs ekkora.
No, de nézzük kicsit, mire is számíthatunk aznap: 271 Kan, 298 Szuka, összesen 569 golden retriever. A kanokat Mrs Hilary Lambshead (Muskan) a szukákat pedig Mrs Susan Goodwin (Petsan) bírálta.
Nagyon sok ismerőssel futottam össze, Tonival Romániából, Kinnaird-ékkel és Anne-el Skóciából, valamint Marilynnel Ausztráliából, csak hogy a legfontosabbakat említsem hirtelen.
9-kor kezdődött ha jól emlékszem a kanok bírálata, Jamie Junior és Ungraduate osztályba volt nevezve, kb 10-11 körül kerültünk sorra. Juniorban csak Beryl futóembere voltam (kint bevett szokás, hogy a tenyésztő állítja be a kutyát, és ha már nem tud olyan jól mozogni vele, akkor más teszi meg ezt helyette). Nagyon örültem, hogy Jamie szűkítve lett a 31 nevezett kutya közül.
Ungrad.-be már teljesen én vittem be, jót mókáztunk a lökött fejével. Hát, nem volt egy egyszerű eset őt felvezetni, az biztos :D
Molly bírálatára már ebéd után került sor - közben Márti is befutott - én pedig élveztem a sok sok golden retrievert. A kanok közül majdnem minden szűkítést végignéztem, idő közben finom fehér bor is társult a nézelődéshez, miközben Tonival beszélgettünk.
Az egész Crufts erre jó igazából. Gyönyörködsz saját fajtádban, még ha nem is minden kutya a legszebb, de van egy varázsa ennyi goldent egy ringben látni, sok sok rég- vagy addig még nem látott ismerőssel találkozol a világ minden tájáról.
6 óra tájékán lett vége a goldenek bírálatának, A CC kan Xanthos Ferrari a CC szuka és egyben BOB is Linirgor Luv Song lett.
Nem sokáig szöszmötöltünk, igyekeztünk minél hamarabb hazamenni, ugyanis fél 8-ra mentünk vacsorázni a Blue Boar nevű vendéglátó egységbe (étterem, pub és szálloda is egyben) Karinékkal és Fionáékkal. Irtó finom stroganoff-ot vacsoráztam, mennyei csokitortával (vigyázzunk a súlyunkra, igen)
Ádámék is itt szálltak meg végül, felkeltettük őket, megbeszéltük a szombati menetrendet, levittük Duncant pisilni.
Az esti ágyikó ismét nagyon jól esett, korán lefeküdtünk Mártival, másnap ismét Crufts nap volt számunkra, Duncannal.
Március 12 - Szombat
6-kor kelés, ha nem csal az emlékezetem akkor 7-re jöttek Ádámék, úgy volt, 9-kor kezdünk. John már rutinosan készítette nekem a pirítóst teával, gyönyörű, ragyogó napsütéses időnk volt. Odaértünk, lepakoltunk, kicsit gyakoroltam Duncannal, majd megtudtuk, nem, nem 9-kor kezdünk, a ringünkben 10-kor kezdik a sweedish vallhund-ok bírálatát. Na, szép mondom, akkor legalább rendesen megreggelizek. Persze, a telefont nyomkodni kell, így sikeresen magamra borítottam a kávét, ami persze Murphy szerint hova máshova mint a ruhám fehér részére ömlött.
Szerencsére a bobtailek a közelünkben voltak, így sikerült fehérítő sampont kérnünk - már csak azért a jelenetért is megérte magamra öntenem a kávét ami akkor történt: ahogy Márti benyúlt a szoknyám és a combom közé, hogy kisikálja a barna foltot egy bobtailes kb 50-es éveiben járó férfi megjegyezte, hogy ezt szívesen csinálná ő is, aminek következtében asszonypajtitól egy hatalams nyaklevest kapott.
Ivettel és Mártival végigbeszélgettük a bobtail kanok bírálatának igen nagy részét, így gyorsan elrepült az idő, hamarosan kezdődtek a corgik.
Duncan az első osztályba, Veteránba volt nevezve - nálunk ez az utolsó, kint ez az első. Nagyon szuperül működött, nagyon reménykedtem, hogy kártyára kerülünk (első 5-ben benne leszünk) így meglesz az első sorolt kutyám. Nagyon szép mezőny volt, így azért annyira nem voltam biztos, de mint tudjuk a remény hal meg utoljára. Ám az, hogy a bírónéni RÁNK mutat elsőként az hihetetlen volt. URAM ISTEN megvan nem csak, hogy az első kártya, de az rögtön ELSŐ is!!!! Juhuuuuuuuuuuuu!!!! Várhatunk a CC összevetésig!
Mártival ettünk egy tál lasagnet fokhagymás bagettel és salátával, aztán várunk még kicsit az összevetésig.
Sajnos ott már nem kaptunk semmit, az Open (itthon ez lenne a champion) kan lett a CC a res pedig az open osztály 2. helyezettje.
Jöhetett Mártival a nagy shoppingtúra, kiválogattuk magunkat a tweedcuccokban - vettünk könyveket - egy nagyon szuper német vizslásat találtam! - majd az antik boltban időztünk. Két éve találtam egy kitűzőt ami a United Retriever Club feliratot viselte, ám akkor nem volt rá pénzem. Most is turkáltam egy darabig, már-már feladtam amikor újra belebotlottam, Ó, Istenem köszönöm! Hányszor kívántam, hogy legyen még meg, amikor legközelebb arra járok!
Miközben válogattam igen mókás dolog történt velem. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki a hátsó részem simogatja. Először azt hittem, véletlen, vagy, hogy valaki csak elment mellettem, de fél perc körkörös mozgás nem lehet az.... kicsit kikerekedett szemekkel fordultam hátra, majd megláttam egy babakocsit, amiben egy kisfiú, kb 2 éves forma ült. A tettes. Apuka pedig a szemben lévő árusnál nézelődik, majd megfordul, és meglátja kisfiát, amint még mindig engem molesztál..... hát nem győzött elnézést kérni, én emg majd megfulladtam a nevetéstől. Korán kezdi, na....
Kb 3 órán keresztül shoppingoltunk, és nem értünk a butikok végére!!!!
Ádámék hotele felé vettük az irányt aztán, Mártiék számolgattak egy sort, én pedig alig vártam, hogy újra Beryléknél legyünk, igyak egy teát és vacsizzunk - kínai volt az aznapi menü.
1-ig beszélgettünk Beryl-lel, kaptunk tőle egy nagy doboz Yearbook-ot, magazinokat, ami hab volt a tortán, én már így is csomó mindent kaptam tőle amikor megérkeztem (valaki könyörgöm adjon időt, hogy olvasni tudjak!!!)
Március 13- Vasárnap
Utolsó nap, a tacskós. 9-re értünk ki, hosszú nap elébe néztünk. Tudtam, hogy semmi időm nem lesz, hiszem van kanom is, szukám is, bár akkor nem is sejtettem milyen sokáig kell ott maradnunk.
Gyorsan gyakoroltam, megismerkedtem a három tacsival, majd kezdődött is a bírálat.
Theo Minor Puppy és Puppy osztályba volt nevezve. Nagy nagy örömünkre mind a két osztályt megnyerte, így ő lett a legszebb kölyök kan!!!!! Juhuuuuuu!!!
A szukák nem kaptak semmit, de élveztem a zöld szőnyegen töltött minden másodpercet!!!
Miközben volt egy pillanatnyi időm elrohantam a BIS program jegyeiért - igen, külön jegy kell oda - megismerkedtem Russel-lel személyesen, valamint egy német vizsla tenyésztővel is összesodort a sors. Beryl már emlegette őt, régi jó ismerősök. Jean több mint 40 éve tenyészt német vizslákat, és a képeit elnézegetve nagyon megtetszettek, örülök, hogy ilyen embereket ismerhettem meg.
Megebédeltünk Beryllel (mennyei húsos burger), vettünk egy-egy kis üveg fehérbort (emberemre találtam) aztán felmásztunk a kilátó legtetejére, hogy onnan csodáljuk a programot. Olyan fantasztikus hangulat van ott, ami leírhatatlan.
A BIS programot én már lent, a press ülésekről néztem és fotóztam - meg kell, hogy említsem, milyen megvilágítás van ott, 200-as ISO és 450 zársebességgel tudtam fotózni. Jó, mi?!
Az egész nagyon gyönyörű volt, a BIS győztes a westie lett, reserve pedig a whippet - a felvezetője, gazdája pedig a legfiatalabb handler a maga 19 évével, aki Crufts BIS-t nyert!!!!
A press irodában valamit elkevertek nekem és egy velem hasonló korú lánynak, ugyanis NEM AKARTAK minket beengedni fotózni. Szegény csajszi már sírt, én pedig azon gondolkoztam kinek a fején verjem szét az aznapi katalógust. Nem ezért maradtam itt eddig! Majd kijött egy biztonsági őr, bocsánatot kért, és visszaengedett. Szerencséjük.
Vacsiztunk egyet - crackers and cheese - most már tuti alkoholistának néztek, de egy pohár bor és megnéztük a Junior Handlerek versenyét és beszélgettünk. Az utolsó vacsora náluk.
Március 14 - Hétfő
Az utolsó nap. Reggel kissé szomorkásan ettem a pirítósom, és próbáltam minden cseppjét élvezni a teámnak. 10:20-kor indult a Coach-om, ahol egyedül egy talán indiai férfi meleltt volt helyem (nem kicsit émelyítő szag áradt belőle mellesleg), aki rögtön feltette a bőröndöm a fenti tartóba. Kicsit kilógott, így minden kanyarnál azt lestem, mikor esik ki. Hát kb egy óra eltelt már, amikor rázós részhez éreztünk a tükörsima út után, és a szemem sarkából észrevettem, hogy csúszik ki. Mivel kötelező bekötni magunkat, és nem tudtam lenne-e időm kicsatolni az övet, így felraktam a kezeim, vártam, és imádkoztam, hogy senkit ne öljön meg a kemény műanyag bőrönd. Az egész mint egy lassított filmben, komolyan.... Sikerült kicsit tompítani, a balra mellettem ülő srác is kapcsolt, így sikerült megvédenie magát, viszont ezzel szerencsétlen indiai nyakában landolt a bőrönd. Sűrű bocsánatkérések következtek, de szerencsére nem ütötte meg nagyon őt.
Lutoni reptéren majdnem kiürült az amúgy tömött coach, így beülhettem ablak mellé, és a bőröndöm is biztonságosabb helyet foglalhatott.
A szomorú, néha már sírós hangulatomból kissé kizökkentem amikor megláttam egy vadveszély táblát, és ahogy bámultam be az erdőbe, valami nagyobb kutya méretű valamit vettem észre. Vaddisznó lenne? De hát itt az nem sok van, és ahhoz nagyon más alkatú volt. Szarvas? de hát ahhoz meg irtó picúr.... és ahogy ez végigfutott az agyamon megláttam az út melletti nem túl sűrű bozótos részen valami iszonyú csúnya állatot. Nem szokásom semmilyen állatot lecsúnyázni, pláne nem szarvasokat... De én megszoktam, hogy szép, kecses állatok... Mint utóbb a google-nek köszönhetően megtudtam egy Reeves' Muntjac Deer-hez (Muntiacus reevesi) magyar nevén kínai muntyákszarvas-hoz volt szerencsém. Na de komolyan, szegény hogy néz ki??????
Egyébként egy fél méter magas szarvasféléről van szó, Délkelet Kínában és Taiwanban volt őshonos.
.jpg)
A továbbiakban igyekeztem nem azon röhögni, hogy a sors hogy elbánt szegény állatokkal, és gyönyörködni az angol tájban, kastélyokkal, nagy birtokokkal teli világban.
Dél körül értünk ki a Stanstadre, ahol nagyon sok időm volt, 5 óra előtt 5 perccel írták ki a gépem. Ettem egy elengedhethetlen fish and chipset a Coast to Coast-ban, vásároltam a családnak pár szuvenírt - meg magamnak egy tweedpénztárcát, mert egy újabb tweed kellék nélkül nem lehet hazatérni, majd beültem a Jim & the Juice nevű kávézóba, ami szerintem az egyik leghangulatosabb hely ahol valaha jártam, szomorkás hangulatomat a pultos srácok kb fél perc alatt fülig érő vigyorrá cserélték, majd jót nevettem, ahogy az "Orsi"-t Ashrlee- nek írták le. Hangosan szóltak jobbnál jobb zenék, amiket néha iszonyú hamisan énekeltek... IMÁÁDTAM!!!!
Olvasgattam, wifiztem, majd azon kaptam magam, hogy pár perc és kiírják a gépem. Megelőztem a nagy tömeget, így gyorsan felszállhattam a gépre. Az utolsó sorban volt a helyem, de az előttem lévő két sor teljesen üres maradt, így be tudtam ülni ablak mellé, majd következhetett az ablakon kibámulás, zenehallgatás és a jövő tervezgetése.... A legjobb ötletek mindig utazás közben születnek.
Hát, ennyi volt a nagy kaland, már most alig várom a jövő évi Crufts-ot. A 125. Crufts nem csak a kiállítás életében volt történelmi. Az enyémben is, első kártyás kutyám, ráadásul 3 kártya, 3 ELSŐ helyezés.... Legközelebb CC-vel jövök vissza ;) (viccelek persze, én már ezeknek is nagyon örülnék)
Telt múlt az idő, és már beléptünk a nagy esemény évébe, Beryl megkért, hogy segítsek a norvég import kanjuk, Jamie felvezetésében, amire persze örömmel igent mondtam. Hamarosan Beryl egyik ismerőse, Joan, aki 3 tacskó tulajdonosa - név szerint, Theo a kölyök kan, Blossom és kölyke Goldie - is megkért, hogy vezessek fel neki. Mondanom sem kell, szinte repdestem az örömtől. Csigalassúsággal teltek az utolsó hetek, és időközben még egy felkérésem is érkezett, Duncan a magyar tulajdonan lévő corgi cardigan-t kérték, hogy vezessem fel. Vele Crufts előtti héten össze is futottam, hogy kicsit jobban megismerjem, összeszokjunk kicsit.
Március 9 - Szerda
Eljött a nagy nap, én, aki egy éve még Budapestre se mertem egyedül megindulni, teljesen egyedül kellett valahogy Gödöllőről Coventrybe eljutnom. Előtte este sikeresen bepakoltam mindent, az összes technikai eszközömet feltöltöttem és nekivágtam a nagy utamnak.
Budapest Keleti - 2-es Metro - Deákon reggeli szerzés - 3-as Metro - Kőbánya - Kispest - 200E busz, amit pont elértem - Budapest 2B terminál. Egy gyors selfiekészítés (nem szokásom, de azért egy indulósat csak csak csináljunk már) után szépen nyugodtan, hiszen 3 vagy talán 4 órával a gépem indulása előtt érkeztem meg, kerestem magamnak ebédet, ittam egy finom kávét, és belefogtam legújabb olvasmányomba, Széchenyi Zsigmond Näharjába. (Utazás közben nincs is jobb mint Széchényi egyik útinaplóját olvasni szerintem, az Ünnepnapok és az Ahogy elkezdődött inkább amolyan este elalvás előtt olvasgatós)
Kiírták a járatomat is szépen lassan, majd az amúgy szörnyen meleg terminálból egy még melegebb kis helységbe zsúfoltak 2 gép utazóit, azt hittem meggyulladok vagy megölök valakit (utálom a meleget!!!)
Sajnos nem sikerült ablak mellé ülnöm, így kénytelen voltam olvasgatni, elmélkedni és zenét hallgatni.
Kinti idő szerint 17:10-kor szálltunk le, volt egy órám megtalálni honnan indul a National Express coach-a, amire már előre megvettem a jegyet. Ettem egy szendvicset a KFC-be és ittam egy kávét a Costa-ban, majd miután nem sikerült WiFi-t találnom nekiindultam keresgélni. Persze annyira laza voltam, hogy utána kapkodhattam, hogy időben odaérjek indulás előtt 10 perccel a megállóhelyre. Sikeresen kiderítettem, hogy egy emelettel lentebb kéne keresnem és ott pontosan hol. Még így is nagyon időben voltam, 15 perccel hamarabb odaértem, és a busz is késett vagy 10 percet, mondanom sem kell, hálát adtam az égnek, hogy elhoztam kedvenc Tweed kesztyűim.
Szerencsére nem sokan voltunk, így nyugodtan elfoglalhattam két helyet a bőröndömmel, bár beletelt 5 percbe mire kitaláltam hol is akarok ülni, és melyik is az az oldal ami nem a szembejövő sáv felé néz (már, csak hogy jobban lássam a tájat - a vak sötétben) Érkezés előtt egy órával szörnyű álmosság tört rám, bealudtam, majd alig bírtam az utolsó 5 percben ébren tartani magam.
Coventryben John várt rám, majd a kocsiban Beryltől is kaptam két nagy puszit, megindultunk Nuneatonba, ami otthonomul szolgált pár napig.
Nem voltam valami jó társaság ilyen álmosan, de azért még egy órán keresztül beszélgettünk a nappaliban, próbáltam minden utolsó energiámat összeszedni, amiben nagy segítség volt az olyan régóta áhított proper English tea - igen, fekete tea, tejjel (hiába van itthon teám is, tejem is, nem ugyanaz!) Kandalló, goldenes képek, festmények, szobrok, párnák, szép bögre, és a három szépséges golden - Jamie, Molly (2 éve őt és Lewist vezettem fel) valamint Megan (Lewis testvére, azaz Ian nagynénikéje, aki persze első pillanattól a kedvencem volt, de ez gondolom nem okoz meglepetést, idős golden szukák mindig is könnycsalogatóak nekem.
A szobám egy nagyon aranyos, goldenes képekkel és könyvekkel ízlésesen berendezett kis szoba volt, az ágyam (ezt mondjuk nem tudom, hogy azért éreztem így, mert szörnyen fáradt voltam minden este mire ágyba kerültem, vagy tényleg így volt) szörnyen kényelmes, puha és illatos volt.
Március 10 - Csütörtök
Crufts első napja, de nem nekünk, mi inkább az otthon kényelmét élveztük pár kedves barátunkkal. Elsőként két számomra ismeretlen ember toppant be, Susan és Edi, akik akcentusából rögtön meghallottam, hogy Skótok. Régi szép emlékek, imádtam őket hallgatni, habár néha akadt pici gondom a megértésükkel. Majd Karin és Arno Németországból is megérkeztek Brooky-val, nekik Silvanától és Beryléktől vannak kutyáik.
Jó kis beszélgetés alakult ki, majd megfürdettük és megszárítottuk Jamiet és Mollyt. Edi-vel nagyon sokat beszélgettem miközben az előző évi Évkönyvet lapozgattuk. Sejtettem, hogy sokat fogok tanulni ezalatt az utunk alatt, de, hogy ennyire?!
Gyors, tipikus angol ebéd után nekiindultunk John-nal, hogy Joan-nal és a tacskókkal találkozzak. Igen mókás kis út lett belőle, ugyanis nem találtuk meg a helyet ahová mennünk kellett volna, fél óra keringés után úgy döntöttünk, hazaindulunk. Őszintén, én így is jól éreztem magam, kicsit szakmai szemmel nézegettem az angol tájat, milyen élőhely, milyen vadvilág van - hihetetlen szép nagyok a fácánjaik!!!!
Elmentünk kocsit mosatni, megbeszéltük az ottani bevándorló problémákat, valamint pár angol történelmi érdekességet is megtudtam, amit nem győztem magamban ismételni, hogy első adandó alkalommal lepötyögjem anyukámnak (aki angoltanár mellesleg)
Kicsit gyönyörködtem John madáretetőjénél megforduló madarakban, szorgalmas diákként minden nevet felidéztem magamban angolul és latinul, valamint érdekes beszélgetést tartottunk John-nal az invazív fajokról.
Karin és Arno átjöttek este, kicsit megigazítottuk Brooky szőrét, Arno-val megittunk egy pohár Whiskey-t, majd miután elmentek Beryllel rádöbbentünk, holnap van a nagy nap, ideje gyakorolni egyet Jamie-vel. Szerencsére Russel jó munkát végzett vele, nem volt nehéz dolgom.
No, de ki az a Russel? Handler, trainer, gundog trainer, amolyan minden angol tenyésztő álma akinek gundog-ja van, szerintem. Nagyon tetszik amit csinál, kiállításra készít fel kutyákat, felvezető, engedelmes oktató, és vadászkutya trainer. El tudnám én is hasonló formában képzelni az életem azt hiszem. Hozzá jár minden héten Beryl Jamie-vel és Joan Theo-val. Honlapját egyébként itt találja bári akit kicsit jobban érdekel: http://knightsbaydogtraining.com/
Finom vacsora és bor mellett néztük a Crufts első napi Csoportbírálatait, nem is kívánhattam volna ennél jobb befejezést.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmeséljem röviden a nagy kavarodást ami mindeközben ment. Márti Silvanával jött volna, de sajnos közbejött valami ami miatt a terv meghiúsult, így szerda reggel úgy volt, nem jön. Majd, képbe jött Ádám és Nóri (Duncan gazdi), náluk volt még egy hely. Így csütörtök délben el is indultak. Mondanom sem kell, nagyjából senki nem volt nyugodt az egész miatt, Beryl alig aludt, és még sorolhatnám.No, de ahol a történet tart, ott Mártiék éppen Ausztriát és Németországot szelik át, miközben azon tanakodnak Ádámék hol aludjanak (John foglalt nekik szállást, ami aztán kiderült, nem is kell), és mivel keljenek át a csatornán.
Március 11 - Péntek
Reggel 5-kor kelés, Mártiék már Angliában, mégis kell nekik szállás a közelben (még jóóóóó, hogy John nem mondta vissza).
Viszonylag gyorsan bejutottunk a Cruftsra a 6 órás indulásnak köszönhetően, volt drop off jegyünk (ami annyit jelent, hogy bemehetünk a bejáratig, 10 percünk van kipakolni) így sokat nem kell sétálni (a NEC hatalmas, kb 20-30 perc is lehet mire beérsz a parkolóból).
Megtaláltuk a bench-ünket (minden kutyának saját kis fakkja van, ahol a napot töltheti, itt nincs az úton boxozás stb mint az európai kiállításokon) lepakoltunk, majd úgy gondoltam elmegyek a press packomért (ó igen, még press kártyám is volt, belépővel, katalógusokkal, show guide-dal együtt, ugyanis mint a DOGFORSHOW oldal fotósa vettem részt a kiállításon). Viszont csak akkor derült ki, hogy 8 órakor tudom csak átvenni, így addig visszamentem a ringhez. Jaj, nem is említettem, a bench-ünktől tökéletes rálátás nyílt a kanok bírálatára. A ring 4x akkora volt mint egy átlag magyar kiállítás, szerintem sok BIS ring nincs ekkora.
No, de nézzük kicsit, mire is számíthatunk aznap: 271 Kan, 298 Szuka, összesen 569 golden retriever. A kanokat Mrs Hilary Lambshead (Muskan) a szukákat pedig Mrs Susan Goodwin (Petsan) bírálta.
Nagyon sok ismerőssel futottam össze, Tonival Romániából, Kinnaird-ékkel és Anne-el Skóciából, valamint Marilynnel Ausztráliából, csak hogy a legfontosabbakat említsem hirtelen.
9-kor kezdődött ha jól emlékszem a kanok bírálata, Jamie Junior és Ungraduate osztályba volt nevezve, kb 10-11 körül kerültünk sorra. Juniorban csak Beryl futóembere voltam (kint bevett szokás, hogy a tenyésztő állítja be a kutyát, és ha már nem tud olyan jól mozogni vele, akkor más teszi meg ezt helyette). Nagyon örültem, hogy Jamie szűkítve lett a 31 nevezett kutya közül.
Ungrad.-be már teljesen én vittem be, jót mókáztunk a lökött fejével. Hát, nem volt egy egyszerű eset őt felvezetni, az biztos :D
Molly bírálatára már ebéd után került sor - közben Márti is befutott - én pedig élveztem a sok sok golden retrievert. A kanok közül majdnem minden szűkítést végignéztem, idő közben finom fehér bor is társult a nézelődéshez, miközben Tonival beszélgettünk.
Az egész Crufts erre jó igazából. Gyönyörködsz saját fajtádban, még ha nem is minden kutya a legszebb, de van egy varázsa ennyi goldent egy ringben látni, sok sok rég- vagy addig még nem látott ismerőssel találkozol a világ minden tájáról.
6 óra tájékán lett vége a goldenek bírálatának, A CC kan Xanthos Ferrari a CC szuka és egyben BOB is Linirgor Luv Song lett.
 |
| BOB |
Ádámék is itt szálltak meg végül, felkeltettük őket, megbeszéltük a szombati menetrendet, levittük Duncant pisilni.
Az esti ágyikó ismét nagyon jól esett, korán lefeküdtünk Mártival, másnap ismét Crufts nap volt számunkra, Duncannal.
Március 12 - Szombat
6-kor kelés, ha nem csal az emlékezetem akkor 7-re jöttek Ádámék, úgy volt, 9-kor kezdünk. John már rutinosan készítette nekem a pirítóst teával, gyönyörű, ragyogó napsütéses időnk volt. Odaértünk, lepakoltunk, kicsit gyakoroltam Duncannal, majd megtudtuk, nem, nem 9-kor kezdünk, a ringünkben 10-kor kezdik a sweedish vallhund-ok bírálatát. Na, szép mondom, akkor legalább rendesen megreggelizek. Persze, a telefont nyomkodni kell, így sikeresen magamra borítottam a kávét, ami persze Murphy szerint hova máshova mint a ruhám fehér részére ömlött.
Szerencsére a bobtailek a közelünkben voltak, így sikerült fehérítő sampont kérnünk - már csak azért a jelenetért is megérte magamra öntenem a kávét ami akkor történt: ahogy Márti benyúlt a szoknyám és a combom közé, hogy kisikálja a barna foltot egy bobtailes kb 50-es éveiben járó férfi megjegyezte, hogy ezt szívesen csinálná ő is, aminek következtében asszonypajtitól egy hatalams nyaklevest kapott.
Ivettel és Mártival végigbeszélgettük a bobtail kanok bírálatának igen nagy részét, így gyorsan elrepült az idő, hamarosan kezdődtek a corgik.
Duncan az első osztályba, Veteránba volt nevezve - nálunk ez az utolsó, kint ez az első. Nagyon szuperül működött, nagyon reménykedtem, hogy kártyára kerülünk (első 5-ben benne leszünk) így meglesz az első sorolt kutyám. Nagyon szép mezőny volt, így azért annyira nem voltam biztos, de mint tudjuk a remény hal meg utoljára. Ám az, hogy a bírónéni RÁNK mutat elsőként az hihetetlen volt. URAM ISTEN megvan nem csak, hogy az első kártya, de az rögtön ELSŐ is!!!! Juhuuuuuuuuuuuu!!!! Várhatunk a CC összevetésig!
Mártival ettünk egy tál lasagnet fokhagymás bagettel és salátával, aztán várunk még kicsit az összevetésig.
Sajnos ott már nem kaptunk semmit, az Open (itthon ez lenne a champion) kan lett a CC a res pedig az open osztály 2. helyezettje.
Jöhetett Mártival a nagy shoppingtúra, kiválogattuk magunkat a tweedcuccokban - vettünk könyveket - egy nagyon szuper német vizslásat találtam! - majd az antik boltban időztünk. Két éve találtam egy kitűzőt ami a United Retriever Club feliratot viselte, ám akkor nem volt rá pénzem. Most is turkáltam egy darabig, már-már feladtam amikor újra belebotlottam, Ó, Istenem köszönöm! Hányszor kívántam, hogy legyen még meg, amikor legközelebb arra járok!
Miközben válogattam igen mókás dolog történt velem. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki a hátsó részem simogatja. Először azt hittem, véletlen, vagy, hogy valaki csak elment mellettem, de fél perc körkörös mozgás nem lehet az.... kicsit kikerekedett szemekkel fordultam hátra, majd megláttam egy babakocsit, amiben egy kisfiú, kb 2 éves forma ült. A tettes. Apuka pedig a szemben lévő árusnál nézelődik, majd megfordul, és meglátja kisfiát, amint még mindig engem molesztál..... hát nem győzött elnézést kérni, én emg majd megfulladtam a nevetéstől. Korán kezdi, na....
Kb 3 órán keresztül shoppingoltunk, és nem értünk a butikok végére!!!!
Ádámék hotele felé vettük az irányt aztán, Mártiék számolgattak egy sort, én pedig alig vártam, hogy újra Beryléknél legyünk, igyak egy teát és vacsizzunk - kínai volt az aznapi menü.
1-ig beszélgettünk Beryl-lel, kaptunk tőle egy nagy doboz Yearbook-ot, magazinokat, ami hab volt a tortán, én már így is csomó mindent kaptam tőle amikor megérkeztem (valaki könyörgöm adjon időt, hogy olvasni tudjak!!!)
Március 13- Vasárnap
Utolsó nap, a tacskós. 9-re értünk ki, hosszú nap elébe néztünk. Tudtam, hogy semmi időm nem lesz, hiszem van kanom is, szukám is, bár akkor nem is sejtettem milyen sokáig kell ott maradnunk.
Gyorsan gyakoroltam, megismerkedtem a három tacsival, majd kezdődött is a bírálat.
Theo Minor Puppy és Puppy osztályba volt nevezve. Nagy nagy örömünkre mind a két osztályt megnyerte, így ő lett a legszebb kölyök kan!!!!! Juhuuuuuu!!!
A szukák nem kaptak semmit, de élveztem a zöld szőnyegen töltött minden másodpercet!!!
Miközben volt egy pillanatnyi időm elrohantam a BIS program jegyeiért - igen, külön jegy kell oda - megismerkedtem Russel-lel személyesen, valamint egy német vizsla tenyésztővel is összesodort a sors. Beryl már emlegette őt, régi jó ismerősök. Jean több mint 40 éve tenyészt német vizslákat, és a képeit elnézegetve nagyon megtetszettek, örülök, hogy ilyen embereket ismerhettem meg.
Megebédeltünk Beryllel (mennyei húsos burger), vettünk egy-egy kis üveg fehérbort (emberemre találtam) aztán felmásztunk a kilátó legtetejére, hogy onnan csodáljuk a programot. Olyan fantasztikus hangulat van ott, ami leírhatatlan.
A BIS programot én már lent, a press ülésekről néztem és fotóztam - meg kell, hogy említsem, milyen megvilágítás van ott, 200-as ISO és 450 zársebességgel tudtam fotózni. Jó, mi?!
Az egész nagyon gyönyörű volt, a BIS győztes a westie lett, reserve pedig a whippet - a felvezetője, gazdája pedig a legfiatalabb handler a maga 19 évével, aki Crufts BIS-t nyert!!!!
A press irodában valamit elkevertek nekem és egy velem hasonló korú lánynak, ugyanis NEM AKARTAK minket beengedni fotózni. Szegény csajszi már sírt, én pedig azon gondolkoztam kinek a fején verjem szét az aznapi katalógust. Nem ezért maradtam itt eddig! Majd kijött egy biztonsági őr, bocsánatot kért, és visszaengedett. Szerencséjük.
Vacsiztunk egyet - crackers and cheese - most már tuti alkoholistának néztek, de egy pohár bor és megnéztük a Junior Handlerek versenyét és beszélgettünk. Az utolsó vacsora náluk.
Március 14 - Hétfő
Az utolsó nap. Reggel kissé szomorkásan ettem a pirítósom, és próbáltam minden cseppjét élvezni a teámnak. 10:20-kor indult a Coach-om, ahol egyedül egy talán indiai férfi meleltt volt helyem (nem kicsit émelyítő szag áradt belőle mellesleg), aki rögtön feltette a bőröndöm a fenti tartóba. Kicsit kilógott, így minden kanyarnál azt lestem, mikor esik ki. Hát kb egy óra eltelt már, amikor rázós részhez éreztünk a tükörsima út után, és a szemem sarkából észrevettem, hogy csúszik ki. Mivel kötelező bekötni magunkat, és nem tudtam lenne-e időm kicsatolni az övet, így felraktam a kezeim, vártam, és imádkoztam, hogy senkit ne öljön meg a kemény műanyag bőrönd. Az egész mint egy lassított filmben, komolyan.... Sikerült kicsit tompítani, a balra mellettem ülő srác is kapcsolt, így sikerült megvédenie magát, viszont ezzel szerencsétlen indiai nyakában landolt a bőrönd. Sűrű bocsánatkérések következtek, de szerencsére nem ütötte meg nagyon őt.
Lutoni reptéren majdnem kiürült az amúgy tömött coach, így beülhettem ablak mellé, és a bőröndöm is biztonságosabb helyet foglalhatott.
A szomorú, néha már sírós hangulatomból kissé kizökkentem amikor megláttam egy vadveszély táblát, és ahogy bámultam be az erdőbe, valami nagyobb kutya méretű valamit vettem észre. Vaddisznó lenne? De hát itt az nem sok van, és ahhoz nagyon más alkatú volt. Szarvas? de hát ahhoz meg irtó picúr.... és ahogy ez végigfutott az agyamon megláttam az út melletti nem túl sűrű bozótos részen valami iszonyú csúnya állatot. Nem szokásom semmilyen állatot lecsúnyázni, pláne nem szarvasokat... De én megszoktam, hogy szép, kecses állatok... Mint utóbb a google-nek köszönhetően megtudtam egy Reeves' Muntjac Deer-hez (Muntiacus reevesi) magyar nevén kínai muntyákszarvas-hoz volt szerencsém. Na de komolyan, szegény hogy néz ki??????
Egyébként egy fél méter magas szarvasféléről van szó, Délkelet Kínában és Taiwanban volt őshonos.
A továbbiakban igyekeztem nem azon röhögni, hogy a sors hogy elbánt szegény állatokkal, és gyönyörködni az angol tájban, kastélyokkal, nagy birtokokkal teli világban.
Dél körül értünk ki a Stanstadre, ahol nagyon sok időm volt, 5 óra előtt 5 perccel írták ki a gépem. Ettem egy elengedhethetlen fish and chipset a Coast to Coast-ban, vásároltam a családnak pár szuvenírt - meg magamnak egy tweedpénztárcát, mert egy újabb tweed kellék nélkül nem lehet hazatérni, majd beültem a Jim & the Juice nevű kávézóba, ami szerintem az egyik leghangulatosabb hely ahol valaha jártam, szomorkás hangulatomat a pultos srácok kb fél perc alatt fülig érő vigyorrá cserélték, majd jót nevettem, ahogy az "Orsi"-t Ashrlee- nek írták le. Hangosan szóltak jobbnál jobb zenék, amiket néha iszonyú hamisan énekeltek... IMÁÁDTAM!!!!
Olvasgattam, wifiztem, majd azon kaptam magam, hogy pár perc és kiírják a gépem. Megelőztem a nagy tömeget, így gyorsan felszállhattam a gépre. Az utolsó sorban volt a helyem, de az előttem lévő két sor teljesen üres maradt, így be tudtam ülni ablak mellé, majd következhetett az ablakon kibámulás, zenehallgatás és a jövő tervezgetése.... A legjobb ötletek mindig utazás közben születnek.
Hát, ennyi volt a nagy kaland, már most alig várom a jövő évi Crufts-ot. A 125. Crufts nem csak a kiállítás életében volt történelmi. Az enyémben is, első kártyás kutyám, ráadásul 3 kártya, 3 ELSŐ helyezés.... Legközelebb CC-vel jövök vissza ;) (viccelek persze, én már ezeknek is nagyon örülnék)
Megjegyzések