WT Sopron - 2016. 03.05.

Amikor tavaly december környékén megláttam, hogy kiírták a 2016-os rendezvény naptárat az RMSE honlapjára és a márciusi soproni WT időpontja nem egyezik a Crufts-al, kedvem lett volna örömtáncot járni ott helyben. A kiállítások ha szeretném, ha nem életem nagy részét betáblázzák. Sokszor azt kívánom, bárcsak akkor mehetnék és oda, amikor akarnék, akkor mennék versenyre vagy vadászni amikor akarok. De ha már sok sok évet küzdöttem, nem akarom feladni az álmom és csak a munkának szentelni az időmet. Egyszer lehet eljön ez az idő is, de jelenleg még nem - bár egyre inkább előtérbe kerülnek az ilyen jellegű rendezvények. 

Az kérdéses volt, hogyan fogok tudni felkészülni Iannal, sokszor úgy érzem egyre nehezebb a kutyázást és a tanulást összeegyeztetni. Szigorú tervezésre, pontos lépésekre, célokra van szükségem, minden traininget pontosan megtervezek, hiszen az időm limitált - péntektől vasárnapig. Viszont őszintél szólva meglepően jól veszi ezt a fajta traininget Ian, sokkal motiváltabb, jobban fejlődünk így, hogy csak a munkával töltött időben vagyunk együtt.

Jöttek a gondok, menni fog-e, mennyire fogunk bénázni. A hangulat jó lesz-e? Kivel tudok menni -hsizen jogsim MÉG nincs (elvileg február elején kezdtem a tanfolyamot, gyakorlatilag levegőt nincs időm venni, nem hogy ebbe belekezdeni), munkanap van, így szüleim is kiestek a lehetőségek közül. Sok sok variálás után végül Márti nagyon kedvesen beleegyezett, hogy elvisz minket, így már csak magunkat kellett összekaparni valamilyen szinten, valamint nevezés megnyitása után rögtön nevezni puppy (E) osztályba. Főként azoknak akik kevésbé jártasak ebben a sportban: Nem azért, mert Ian még annyira kölyök lenne, de ez a belépő osztály, korhatár nincs.

Eldöntöttem magamban, hogy nem izgulok, nem hajtom túl magunkat, úgy fogom fel az egészet, mint egy training. Ez többé kevésbé úgy gondolom, sikerült is. Halál nyugodt voltam péntek reggelig, amikor viszont azon kaptam magam, hogy a beadandóm írása helyett bőszen rágom az ujjaimról és a számról a bőrt, remeg a kezem, gyomron miniatűrre szűkült. Egy sulis vizsga, egy pasis dolog nem okoz nálam ilyen idegességet mint a kutyás munka. A beadandómra se tudtam úgy koncentrálni mint ahogy szerettem volna, ennek következtében még amiatt is parázhattam, elkészül-e indulásig - egyébként, egy nagyon érdekes témát dolgoztam ki a skót vadgazdálkodás pár problémájáról. Egy óra tájban valóságos pánikroham tört rám, sietve kapkodtam össze a cuccaim, totál ki voltam bukva. Ó jaj, mi lesz még itt, holnap el is ájulok?

A beadandóm elkészült és szerencsére a buszon lenyugodtam kicsit, eltereltem a gondolataimat a parázásom legfőbb okairól - A társaság jó lesz? Vagy nagyon kirekesztettnek érzem magam majd? (ez egyébként világ életemben nagy problémát okozott, mindig is attól féltem, hogy elmegyek valahová és tök egyedül érzem majd magam) Mit fogok bénázni? Ian meg fog szívatni? - és ehhez hasonlók.

Kecskeméten egy órácskát vártam Mártira, bevásároltunk, majd nekivágtunk a hosszú utunknak. Hiába beszélgettünk végig, azt hittem, sosem érünk oda. Még 180 km, még 160.... M65...De aztán csak csak eljött a Sopron tábla, majd Ágfalva.... Elszorult torokkal szálltam ki a kocsiból... ójajjjajjajajajajjjj

A szervezők hatalmas mosollyal fogadtak bennünket, így minden aggodalmam elszállt, igen gyorsan feloldódtam. Az esténk röviden, kulcsszavakban: finom vacsi, George bárja, fergeteges hangulat, szuper beszélgetések és sok sok tanulás. 

Reggelre elfelejtettem ébresztőt állítani, de a biológiai órám igen kevés - kb 2 - óra után is jól működött, így volt időm szépen elkészülni, fürdeni, és igyekeztem összeszedni magam.

Finom reggeli, regisztráció, megnyitó. 

Fotókért köszönet Peter Weissböeck-nek!

Megnyitó
Zsolt, Filip, Andi, Lydia

Nem voltam ideges amíg mentünk ki a területre - inkább próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire kényelmes lenne most egy ágyban aludni - és minden figyelmemet a különböző nyomokra, vaddisznó túrásokra tereltem. 

Másodikak voltunk, így legalább láttam a feladatot, igyekeztem felfogni, de nem kellett sokáig azon paráznom mit rontok el.

Valamint még az is megnyugtató látvány volt, hogy a bíróink mindenkivel rettentően kedvesek és türelmesek voltak. 

Ha őszinte vagyok, akkor elmondom, hogy az első feladathoz úgy indultam neki, hogy csak éljük túl, ne essek át a kutyámon, essünk ki és utána lazán végigmegyünk, kiiiit érdekel. Aha... ez addig volt, amíg nem értem oda Lydia Goossens bírónőhöz, és nem köszöntem neki. Torok elszorul, gyomor görcsbe. Jézusom. Memory az erdőbe, kb 10 méterre, majd hátra arc, heelwork egy jó darabig, majd két dummy elhozása. A heelwork kegyetlen volt, vagy 1 méterre tőlem bulizott, és még rám is ugrott, attttyaaaaa ég!!! Azt hittem kitekerem a nyakát ott helyben, iszonyú ciki - de hát mit vártam, iszonyú ideges voltam. Tök hülyén küldtem el az első memoryért, valamilyen csoda folytán sikerült eljutnia odáig és hozta. Huhhh.... legalább ennyi megvan. Második már hogy is mondjam, necces lesz. Ismét hülye irányba ültetem, mert miért gondolkoznék - vagyis már ott tudtam, hogy elrontottam, de nem volt kedvem kijavítani - elindult a szóróra, megszaglászta, majd egy - kissé vizslás mozdulattal illusztrált - back után bekeveredett az erdőbe - meglepően egyenes vonalon, vagyis én így emlékszem - ahol már meg akartam kísérelni egy megállító sípot, amikor lehajolt és felvett egy dummyt.... Kissé meglepő volt, azt hittem legalább 30 méterrel arrébb vannak. Még jó, hogy jó szelünk volt.

Komolyan? Vége az első feladatnak és mi még bent vagyunk? Na, ez újdonság.

Második részre már kissé több életkedvvel indultam meg, úgy éreztem, ennek mennie kéne, elkezdtem hinni magunkban. Egy memory, heelwork, jelölés, vissza a memoryért. Sokkal nagyobbak voltak  távok mint megszoktuk, de reménykedtem. Egészen volt hangulatom a dologhoz, és olyan kedvvel álltam oda, mint előtte sosem. A heelwork közben mintha egy teljesen más kutya lett volna, tökéletesen ment. Nagyon meg voltam vele elégedve, és azzal is, hogy tudtam élvezni a feladatot, a versenyzést.

Következő állomás már Filip Bollen bíróúrnál volt, nekünk első feladata kissé kétesélyes volt számomra, sosem csináltam vele ilyet. Dummy bedob erdő szélébe, visszaséta - kb 70 méteren, de ki tudja, én szörnyű vagyok távolsűgbecslésben - kb 20 méterre tőlünk jelölés majd utána vissza a memoryért. A jelölés helyénél Ian elkacsázott, én későn reagáltam, nagyon lekéstem róla - ilyenkor mindig nagyon elmélyülök az imádkozásban, hogy csak menjen csak menjen csak legyen meg, de számomra is meglepően megállt a sípra, majd visszament a memoryért. Igen, tudom, ez ilyen alap dolog lenne. De nekem ez mégis egyszerűen hihetetlen, hogy eljutottunk eddig. Első kutyám ebben a sportban, nem sok traininggel mögöttünk, mögöttem iszonyat kevés tapasztalat, és kb 0 tudással. Ezt sosem értettem valaki hogy tudja megcsinálni. Szóval jejejejjeee megcsináltuk.  Három feladat a négyből pipa. Ilyen se volt még.

Tudtam, hogy a negyediknél el fogunk vérezni. Tudtam, hogy Iant be fogja "szippantani" a kökényes, és hogy nincs elég kontrollom felette ilyen téren. Ehhez a kutyához kevés vagyok, ez mindig is egyértelmű volt. 

Jelölés egy igen nehéz területre, amit mi versenyzők egymás között csak "zörgősnek" hívtunk - nem tudom mi volt az, de kegyetlennek tűnt - majd ugyanoda visszaküldeni egy második dummyért. Első dummy pipa, második kuka, kökényesben landolt a kutyám. Nem tudom hányan elmondták hogyan csinálnák meg, jól kielemeztük kintről, hogyan is kéne megoldani, miért nem csinálják úgy a többiek. De amikor ott vagy teljesen más. Én magam jobb szeretem, ha a kutyám magától keres, tudom, hogy tudja használni az orrát és a szelet, tud keresni. De hátszéllel nem sok esélye volt, én meg túl naiv voltam. Őszintén túl szép lett volna, ha minden megy, minden sikerül, mert még sokat kell fejlődnünk, legfőképpen nekem. De így, hogy elkezdtem élvezni az egészet, nem izgulok annyira mint az elején, Ian is jófej, motivált van kedvem erre gyakorolni. Már hiszek abban, hogy el tudunk jutni valameddig - és kitudja, ha addig, akkor tovább is. Menni fog ez, szépen lassan, de beletanulunk ebbe is. Ahogy a vadászatba is sikerült, így ebbe is menni fog. Sosem fogom elhanyagolni a kettőnk nagy kedvenc "mindenes munkáját", a vonszalékmunkát, a mezei keresést. De az megy neki, ha nem is úgy mint egy vizslának, de számomra megfelelően. Az sors - vagy nevezzük bárminek - azért hozta Iant az életembe, hogy minél több dolgot kipróbáljak, rájöjjek, ki is vagyok valójában. Hiszen ez a jegesmedve fenekestől felforgatta az életem, "sötétzöldből" a vadászat szerelmese lettem. Most valószínűleg ennek az ideje jött el.

Kissé mérgelődtem magamra, hogy lehettem eeennnyire balfék hogy nem handlingeltem jobban őt. Meg kell tanulnom, nincs mese. Ez nem vizslamunka, ahol egy helyben kell állni többé kevésbé és hagyni dolgozni. Mindig lemaradok, későn kapcsolok, és kishitű vagyok. Na, de majd most erre is ráfekszem.

Valamint, ha csak úgy nézem, hogy egy training - na annak, több mint tökéletes volt. Rengeteg dolgot tanultam, van most min agyalnom a következő trainingig. 

Gyors ebéd következett, majd a délután segítőként vettem részt a versenyen, én voltam a gonosz néni aki a bokrok mögé parancsolgattam a versenyzőket.Végignéztem minden kutya munkáját Novice (L) osztályban, igyekeztem megfigyelni ki mit csinál, én mit csinálnék másképp. Tanulságos volt, és nagyon nagy élmény. 

Sikeresen átfagytam, de nagyon jó volt gyönyörködni a retrieverekben. Manapság sok vita folyik a retrieverek és vizslák összehasonlítgatása miatt. Engem mindkettő gyönyörködtet, mindkettőtől llibabőrös vagyok. Állni a domb aljában, és csak annyit látni, mint egy flyball versenyen, 200m-re tőlünk lefelé fut egy kutya, előttem meg éppen felfelé, szépen stílusosan öltözött emberek.... Ez az egyik felem. Csodálom, és egyre jobban szeretem.

Vacsi és eredményhirdetés közben Egyházi Szabolcsékkal (Kutyamánia) ültünk, jót beszélgettünk, nem vagyok valami nagy gyerkőc fan, de hát a kisfiukat imádtam, halál cuki!!! 

Úgy érzem így a post végére kicsit kifogytam a szavakból, egyre kevesebb minden maradt meg a fáradtság erősödésével. 

Összességében hihetetlenül jól éreztem magam, köszönöm szépen mindenkinek aki a részese volt. Tökéletes, igényes szervezés, a katalógus ismét gyönyörűen designolt. Jó volt kicsit kikapcsolódni, új embereket megismerni. Tavaly egészen véletlenül lettem klubtag az RMSE-nél, de azt hiszem, jó helyre keveredtem, és terveim szerint még sokáig leszek náluk tag, meggyőztek. Imádtam, hogy az egymás kibeszélése, leszólása a lehető legkisebb csírában sem volt jelen, mindenki végtelenül kedves, jóindulatú és segítőkész volt - bírók, segítők, versenyzők. Egy-egy bátorító mosoly, kedves szó, dícséret többet jelent egy olyan kezdőnek mint én mint azt bárki gondolná.

Jelenleg tele vagyok motivációval, és alig várom a következő alkalmat, hogy versenyezhessünk, és ezzel a csapattal találkozzak.