Norvég kaland

 ​Gyakorlatilag lassan egy évtizede legjobb barátnőm Blanka, - vagy, ahogy legtöbben ismerik blogjáról, Huskyblanka,- igazából már családtagnak számít nálunk. Tavaly kiköltözött Norvégiába, ami miatt elmondhatatlanul büszke vagyok rá. Júliusban pedig végre sikerült kis időt szakítanom, és kiutaznom, hogy meglátogassam őt.

Rendkívül élveztem ezt a közel egy hetet, igazi elvonulás volt a mindennapok mókuskerekéből – ami egyébként fel sem tűnik, hogy az lenne, hiszen szeretem a munkám. Rengeteget futottunk, és sétáltunk a kutyákkal. Ami nekem elsőként szembetűnt, és nagyon szimpatikus volt kint, hogy nem láttam kóbor kutyákat, vagy épp póráz nélkül flangálókat. Mikaltól, Blanki párjától megtudtam, tilos a kutyákat elengedni márciustól augusztusig, ugyanis ilyenkor van a legtöbb faj utódnevelési időszaka (itthon is…) amiben nagy kárt tudnak tenni a póráz nélkül rohangáló kutyusok. És ha hiszitek, ha nem, a Norvégok vannak annyira szabálykövetőek, hogy eszük ágában sincs ezt megszegni. 

​Volt lehetőségem kipróbálni az új Non-Stop CaniX canicross övet is egy túra alkalmával, Kodácska volt elém bekötve, aki nem is volt rest húzni sokszor. Elsőre furcsa volt, hogy lentebb volt az a pont, ahol húzott, de ez csak pár percig tűnt fel, utána kifejezetten kényelmes volt, sokkal jobban kíméli az ember törzsét, és segít a helyes futótechnikában is. Ha nem évi 1x indulnék CC versenyen, tuti hoztam volna haza egyet… 

Nagy álmom volt, hogy egy estét kint töltsünk, a szabad ég alatt, függő ágyakban. Ez csak számomra nagy dolog, és különleges élmény, tudniillik a skandinávok nagyon természetközeliek, amiért csak irigyelni tudom egyébként őket. Így nőnek fel, számukra természetes az, hogy nem számítógépen játszanak, vagy plázákban vásárolgatnak egész nap, csak luxushotelekben szállnak meg, hanem, hogy kint túráznak esőben is, kint alszanak a szabad ég alatt, az otthon fogyasztott hús nagy részét ők maguk vadásszák. Nem véletlenül ilyen magas a vadászok száma ebben a régióban, itt nem mint állatgyilkosság, valami gonosz tettként van elkönyvelve, hanem mint egy természetes szabadidős sport, élelemszerzési lehetőség, és szükséges gazdálkodási folyamat. Szombat este el is mentünk vadkempingezni, Mikal gyönyörű helyet választott, egy kis félszigetet, nagyszerű kilátással a tóra. Kicsit csöpögött az eső, de ez nem zavart senkit. Amíg mi a függőágyakat logikáztuk fel Blankával – amennyire reménytelennek indult, annyira jól megoldottuk, nagyon büszke vagyok magunkra – Mikal fát vágni ment, hogy tudjunk egy kis tüzet rakni. Már otthon megvacsoráztunk, így csak kis nassolnivalót hoztunk. A kutyák – Mikal német vizsla keveréke (miután megtudtam, nem szereti a Sleddog jelzőt, meg nekem amúgy is bonyolult melyik mix pontosan mit is jelent J )egy Non-Stopos Sleeping bagben kucorodott össze éjjelre, a kicsik meg egy jávorbőrön (mi máson…? :D) melegítették egymást kis kabátkáikban, nekik azért hűvös volt az éjszaka.  Nem mondom, én is magamra aggattam minden létező ruhadarabom. Varázslatos élmény volt, ráadásul a magyar vadászok szívéhez oly’ közel álló erdők királynője, a szalonka is színesítette az estét, órákig cippogott a közeli fákról. Ennél már csak talán az lett volna különlegesebb ha jávor, vagy rénszarvasbőgést hallgatunk… De az már giccses lett volna, meg most nem is annak van itt az ideje. 

​Sajnos a hazautam is eljött, furcsa volt visszatérni a valóságba, a melegbe (én mindig is erre a tizenpár fokra voltam kalibrálva), újra csinos ruhát húzni, sminkelni magam reggelente, és nem Norvégia legnagyobb tavának Pazar látképében gyönyörködni a reggeli kávém szürcsölése mellett, miközben Tivocska simiért kuncsorog.