A borzkutya
A fajta, mely évtizedek óta töretlen sikert arat, mint vadászkutya és mint házikedvenc, a tacskó. Az eredetileg német fajta neve nyersfordításban „borzkutyát” jelent, története pedig visszanyúlik több évszázaddal ezelőttig. Karakteres megjelenésük, rövidke lábaik, hosszú testük sokak számára mókás lehet, ám ez segítette őket abban, hogy számos feladatkört sikeresen el tudjanak látni.
Bizonyos egyiptomi festményeken, Kr. e. 2000-ből tacskókhoz hasonló, rövid lábú, hosszú testű hajtóebeket ábrázolnak. A mai napig vitatott, ezeknek az ebeknek volt-e bármi közük a ma is ismert kedvenceinkhez. Sokkal inkább elfogadott az az elmélet, miszerint arra a fajtára vezethetők vissza gyökerei, mely majdnem minden kopónak és vérebnek az őse lehetett, és melyet a szakirodalom „bracke”-ként referál. A tizenhetedik század közepén megjelent szakirodalom azonban a vidra és hódebek mellett borzkutyákról is szót ejt. Pár évtizeddel később, már nemcsak nevükben, de küllemi jegyek említésekor is ráismerhetünk a fajtára, melytől már akkor megkövetelték, hogy akár harc árán is előhozza föld alatti búvóhelyéről a vadat. Híresek voltak bátorságukról és kitartó vérmérsékletükről. Érdekes azonban, hogy az akkori utalások megkülönböztetnek úgynevezett görbe és egyeneslábú változatot is, valamint az összes ma létező szőrváltozat – azaz rövid, szálkás és hosszúszőrű – ismert volt.
Hatalmas lépcsőfoknak számít az a nap, amikor a tenyésztők hosszas munka után papírra vetik egy fajta meghatározó karakterisztikáit. Erre 1879-ben került sor, az első fajtagondozó klubot pedig 1888-ban alapították. Ekkortájt már javában szerveztek küllemi megmérettetéseket is, az 1883-as berlini kiállításon I. Vilmos császár aranyérmét egy vörös tacskó nyerte el. Egyes feltételezések szerint ennek a színváltozatnak az egyedei nagyszázalékban vérebek leszármazottjai voltak.
A tudatos tenyésztés is ettől az évszázadtól figyelhető meg. Úgy tartják, a szálkás szőrváltozat például dandy-dinmond terrierek keresztezésével jött létre Németország északi területein, míg délen törpe schnauzereket (avagy akkori nevükön szálkásszőrű német pinschereket) használtak e célból. Természetesen, ilyenkor figyelembe kellett venniük, hogy nemcsak küllemi jegyeket örökölnek ezektől a cseppvér keresztezésekből, de karakterükben is változtak.
Egy jó tacskó szó szerint aranyat ért: a tizenkilencedik század végén, egy rövidszőrű fekete kanért, nevezetesen Isolani Frankonia-Frost-ért nem kevesebb, mint 1000 arany forintot fizettek. Hogy ez mennyire volt sok? Egy magyarországi napilap éves előfizetése például 9 Ft volt – jelenleg 34450 forint fejében érkezik a postaládába a lap.
A klub megalakulása után két évvel kezdték meg a törzskönyvezést, eleinte csak a tenyésztésbe vont egyedek kerültek a nyilvántartásba, majd nem sokkal később ezek utódai is. Az első évben 387 rövidszőrűt regisztráltak, melyek közül a feketék voltak legtöbben, 265 egyed, 123 vörös, 17 barna és 6 tarka. Rajtuk kívül három szálkást és öt hosszúszőrűt. 1900-1919-ig majdnem húszezer tacskót iktattak be – igaz, a háború miatt érezhető volt a visszaesés.
A népszerűségnek ára is volt, mint minden divatos fajtánál, itt is megfigyelhető volt, hogy egyesek küllemi adottságokat, míg mások munkaképességeket helyeztek előtérbe. 1905-ben megjelent egy cikk „Használati vagy luxuskutya-e a tacskó” címmel, melyre heves vitával reflektáltak a tagok, sőt, többen ki is léptek a klubból, és megalapították a Német Vadásztacskó Klubot. Ezen elvek alapján alakult meg a Német Használati Tacskó Egyesületek Szövetsége, és nyitották meg az úgynevezett Használati Törzskönyvet is. Az elszaporodott üregi nyulak állományszabályozásának megkönnyítése érdekében egy kisebb méretű változat tenyésztésén is elkezdtek dolgozni. Igaz, ezen korábban is fáradoztak már, csak az ezt megelőző próbálkozásokkor más fajták keresztezésében látták a megoldást – ekkor viszont nemcsak a méret csökkent, de a vadászatra hajlandóság is. Hazánkban olyan ikonikus személyek pártfogolták a fajtát, mint Zilahy Lajos, dr. Raitsits Emil és Kittenberger Kálmán.
Bizonyos egyiptomi festményeken, Kr. e. 2000-ből tacskókhoz hasonló, rövid lábú, hosszú testű hajtóebeket ábrázolnak. A mai napig vitatott, ezeknek az ebeknek volt-e bármi közük a ma is ismert kedvenceinkhez. Sokkal inkább elfogadott az az elmélet, miszerint arra a fajtára vezethetők vissza gyökerei, mely majdnem minden kopónak és vérebnek az őse lehetett, és melyet a szakirodalom „bracke”-ként referál. A tizenhetedik század közepén megjelent szakirodalom azonban a vidra és hódebek mellett borzkutyákról is szót ejt. Pár évtizeddel később, már nemcsak nevükben, de küllemi jegyek említésekor is ráismerhetünk a fajtára, melytől már akkor megkövetelték, hogy akár harc árán is előhozza föld alatti búvóhelyéről a vadat. Híresek voltak bátorságukról és kitartó vérmérsékletükről. Érdekes azonban, hogy az akkori utalások megkülönböztetnek úgynevezett görbe és egyeneslábú változatot is, valamint az összes ma létező szőrváltozat – azaz rövid, szálkás és hosszúszőrű – ismert volt.
Hatalmas lépcsőfoknak számít az a nap, amikor a tenyésztők hosszas munka után papírra vetik egy fajta meghatározó karakterisztikáit. Erre 1879-ben került sor, az első fajtagondozó klubot pedig 1888-ban alapították. Ekkortájt már javában szerveztek küllemi megmérettetéseket is, az 1883-as berlini kiállításon I. Vilmos császár aranyérmét egy vörös tacskó nyerte el. Egyes feltételezések szerint ennek a színváltozatnak az egyedei nagyszázalékban vérebek leszármazottjai voltak.
A tudatos tenyésztés is ettől az évszázadtól figyelhető meg. Úgy tartják, a szálkás szőrváltozat például dandy-dinmond terrierek keresztezésével jött létre Németország északi területein, míg délen törpe schnauzereket (avagy akkori nevükön szálkásszőrű német pinschereket) használtak e célból. Természetesen, ilyenkor figyelembe kellett venniük, hogy nemcsak küllemi jegyeket örökölnek ezektől a cseppvér keresztezésekből, de karakterükben is változtak.
Egy jó tacskó szó szerint aranyat ért: a tizenkilencedik század végén, egy rövidszőrű fekete kanért, nevezetesen Isolani Frankonia-Frost-ért nem kevesebb, mint 1000 arany forintot fizettek. Hogy ez mennyire volt sok? Egy magyarországi napilap éves előfizetése például 9 Ft volt – jelenleg 34450 forint fejében érkezik a postaládába a lap.
A klub megalakulása után két évvel kezdték meg a törzskönyvezést, eleinte csak a tenyésztésbe vont egyedek kerültek a nyilvántartásba, majd nem sokkal később ezek utódai is. Az első évben 387 rövidszőrűt regisztráltak, melyek közül a feketék voltak legtöbben, 265 egyed, 123 vörös, 17 barna és 6 tarka. Rajtuk kívül három szálkást és öt hosszúszőrűt. 1900-1919-ig majdnem húszezer tacskót iktattak be – igaz, a háború miatt érezhető volt a visszaesés.
A népszerűségnek ára is volt, mint minden divatos fajtánál, itt is megfigyelhető volt, hogy egyesek küllemi adottságokat, míg mások munkaképességeket helyeztek előtérbe. 1905-ben megjelent egy cikk „Használati vagy luxuskutya-e a tacskó” címmel, melyre heves vitával reflektáltak a tagok, sőt, többen ki is léptek a klubból, és megalapították a Német Vadásztacskó Klubot. Ezen elvek alapján alakult meg a Német Használati Tacskó Egyesületek Szövetsége, és nyitották meg az úgynevezett Használati Törzskönyvet is. Az elszaporodott üregi nyulak állományszabályozásának megkönnyítése érdekében egy kisebb méretű változat tenyésztésén is elkezdtek dolgozni. Igaz, ezen korábban is fáradoztak már, csak az ezt megelőző próbálkozásokkor más fajták keresztezésében látták a megoldást – ekkor viszont nemcsak a méret csökkent, de a vadászatra hajlandóság is. Hazánkban olyan ikonikus személyek pártfogolták a fajtát, mint Zilahy Lajos, dr. Raitsits Emil és Kittenberger Kálmán.
Döme
Márczé János, a vom Golf kennel alapítója, tenyésztője a tacskós világ kivételes alakja volt. Egy német grófi család leszármazottjától, Hella Schelbachtól sikerült hosszas győzködések árán vennie egy kutyát, Saskiát. Az arisztokrata a „von der Zeckenleiten” kennel égisze alatt a legsikeresebbnek számított a fajtában. Az Innsbrucki Világkiállításon kapta kezébe a reménységet, miután tenyésztőjével bezsebelte a Világgyőztes címet. Döme - ahogy közeli barátai hívták – erre és további öt Zeckenleiten tacskóra alapozta tenyészetét, aki igen hamar elsöprő sikert aratott saját kutyáival, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek közepére a német tenyésztők hozzá fordultak utánpótlás érdekében. Az ezredfordulóig 107 Interchampion, valamint számos Világ- és Európa-győztes vom Golf kutya született, amivel nemcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének legeredményesebb tenyésztője, de a világ legsikeresebb rövidszőrű tacskó kennele is volt Márczé János, aki 2005-ben távozott az élők sorából.
Márczé János, a vom Golf kennel alapítója, tenyésztője a tacskós világ kivételes alakja volt. Egy német grófi család leszármazottjától, Hella Schelbachtól sikerült hosszas győzködések árán vennie egy kutyát, Saskiát. Az arisztokrata a „von der Zeckenleiten” kennel égisze alatt a legsikeresebbnek számított a fajtában. Az Innsbrucki Világkiállításon kapta kezébe a reménységet, miután tenyésztőjével bezsebelte a Világgyőztes címet. Döme - ahogy közeli barátai hívták – erre és további öt Zeckenleiten tacskóra alapozta tenyészetét, aki igen hamar elsöprő sikert aratott saját kutyáival, olyannyira, hogy a nyolcvanas évek közepére a német tenyésztők hozzá fordultak utánpótlás érdekében. Az ezredfordulóig 107 Interchampion, valamint számos Világ- és Európa-győztes vom Golf kutya született, amivel nemcsak a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének legeredményesebb tenyésztője, de a világ legsikeresebb rövidszőrű tacskó kennele is volt Márczé János, aki 2005-ben távozott az élők sorából.
Megjelent a Magyar VADÁSZLAP 2019/augusztusi számában
Megjegyzések