Felvétel indul!
A Magyar VADÁSZLAP 2019/VI. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
Sokan hihetik azt, hogy egy vadászkutyánál az apportkészség természetes, ösztönszerű képesség, melyen semmi csiszolni való nincs. Természetesen, ha szerencsések vagyunk, és kölyökkortól foglalkozunk kiskutyánkkal, akkor nem sok dolgunk lesz vadásztársunkkal, ám előfordulhat, hogy még unszolásunkra sem lesz hajlandó a szájába venni bizonyos tárgyakat vagy a vadat.
Az apportkészség, ugyanúgy, ahogy az orrjóság egy öröklődő képesség, ám kis ügyességgel sokat lehet fejleszteni rajta, sőt, az igazán sok fortéllyal rendelkező kiképzők a legnehezebb esetekkel is csodát tudnak művelni. Azonban érdemes már az elején leszögeznem, fontos kérdéseket vet fel az, mennyi munkát is kellene egy vadászkutya képzésébe belefektetni. Nyilván ez fajtafüggő, és most természetesen az apróvadas kutyákra fókuszálnék, hiszen ez főként az ő feladatuk.
A retrieverek esetében, melyek köztudottan az elhozás nagymesterei, nem tartom ildomosnak, ha egy tenyésztésbe szánt egyednél bármilyen ilyen irányú képzést is végeznek. Hiszen nekik az a specialitásuk, hogy számtalan leesési helyet megjegyeznek, könnyen kezelhetők, és irányíthatók, puha szájjal, szívesen veszik fel a vadat. Így náluk ez egy fontos szelekciós szempont.
A vizsláknál ellenben úgy gondolom, számos más tulajdonság is van, amely értékmérő szerepet tölthet be. Az ő feladatuk elsősorban – de nem kizárólag, hiszen „mindenes” kutyaként tartják őket számon – a vad helyének felkutatása.
Számtalan képzési módszer terjedt el a kiképzők körében attól függően, mennyire „súlyos” eset a kliens. Ezek közül körültekintően kell megválasztanunk, mi jelenthet gyógyírt számára, hiszen ahogy minden ember, úgy minden eb is teljesen más, így lehet, ami egy kedves vadászbarátunk kedvencénél megoldást nyújtott, az a sajátunkénál egy életre akkora törést okoz, amiből sosem fog kilábalni. Egy biztos: a drasztikusabb módszereket hagyjuk szakértőkre! S hogy ki a szakértő? Semmiképp sem az, aki a közösségi portálokon annak hirdeti magát, különféle csoportokban távsegítséget nyújt, és egész nap ráér a monitor előtt hirdetni a szent igét. Hogy is lehetne az, hiszen felkészíteni egy kutyát egy vizsgára, vagy akár egy versenyre, temérdek óra és energia – tehát egy ilyen személynek vajmi kevés ideje van a billentyűzeten pötyögni. Nem egyszer hallottam azt, hogy azért nem fordulnak a versenyeken is eredményes kiképzőhöz, mert túl drága. Ilyenkor csak egy kérdés merül fel bennem: ha egy lelkileg összetört, megnyomorodott, sovány, adott esetben beteg kutyát kapunk vissza, aki lehet, sosem lesz jó vadásztársunk, az nem drága? Egy biztos, ne törjünk le, ha a kiskutyánk nem sok hajlandóságot mutat az elhozásra, sokszor ez idővel megváltozik, és a renitens csak úgy repülni fog a leeső kakasért.
Ismétlés a tudás anyja, tartja a közmondás, számítsunk hát arra, hogy idényen kívül is fontos gyakorolni kedvencünkkel – még akkor is, ha előtte sikeresen megtanulta a leckét egy profitól. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy fagyasztott vad lapuljon a mélyhűtőjében, így más alternatívák után kell nézni. Ilyen megoldás lehet egy úgynevezett „dummy”, melyet leginkább egy kitömött babzsákhoz lehetne hasonlítani. Különböző színekben lehet kapni, így tanulófázisban megkönnyíthetjük a „nebulónk” dolgát azzal, hogy látványos színűeket – például fehéret – helyezünk ki, magasabb szinten pedig rejtőzködőszínekkel nehezíthetjük a pályát. A dummy a vízen is tökéletesen úszik, így a nyári fizikai munka kellékeként is tökéletesen megfelel. Különféle méretben állnak rendelkezésre, az egészen pici, labda méretűtől az egy kilogrammot meghaladó óriásokig. Nem utolsó sorban a hagyományos teniszlabdától eltérően ez az eszköz a fogakat nem teszi tönkre, ugyanis főként homokos területen nem kis károkat tud okozni a gyakori teniszlabdadobálás, mely a rátapadt szemcsék által nagymértékben koptatja a fogakat.
Az apportkészség, ugyanúgy, ahogy az orrjóság egy öröklődő képesség, ám kis ügyességgel sokat lehet fejleszteni rajta, sőt, az igazán sok fortéllyal rendelkező kiképzők a legnehezebb esetekkel is csodát tudnak művelni. Azonban érdemes már az elején leszögeznem, fontos kérdéseket vet fel az, mennyi munkát is kellene egy vadászkutya képzésébe belefektetni. Nyilván ez fajtafüggő, és most természetesen az apróvadas kutyákra fókuszálnék, hiszen ez főként az ő feladatuk.
A retrieverek esetében, melyek köztudottan az elhozás nagymesterei, nem tartom ildomosnak, ha egy tenyésztésbe szánt egyednél bármilyen ilyen irányú képzést is végeznek. Hiszen nekik az a specialitásuk, hogy számtalan leesési helyet megjegyeznek, könnyen kezelhetők, és irányíthatók, puha szájjal, szívesen veszik fel a vadat. Így náluk ez egy fontos szelekciós szempont.
A vizsláknál ellenben úgy gondolom, számos más tulajdonság is van, amely értékmérő szerepet tölthet be. Az ő feladatuk elsősorban – de nem kizárólag, hiszen „mindenes” kutyaként tartják őket számon – a vad helyének felkutatása.
Számtalan képzési módszer terjedt el a kiképzők körében attól függően, mennyire „súlyos” eset a kliens. Ezek közül körültekintően kell megválasztanunk, mi jelenthet gyógyírt számára, hiszen ahogy minden ember, úgy minden eb is teljesen más, így lehet, ami egy kedves vadászbarátunk kedvencénél megoldást nyújtott, az a sajátunkénál egy életre akkora törést okoz, amiből sosem fog kilábalni. Egy biztos: a drasztikusabb módszereket hagyjuk szakértőkre! S hogy ki a szakértő? Semmiképp sem az, aki a közösségi portálokon annak hirdeti magát, különféle csoportokban távsegítséget nyújt, és egész nap ráér a monitor előtt hirdetni a szent igét. Hogy is lehetne az, hiszen felkészíteni egy kutyát egy vizsgára, vagy akár egy versenyre, temérdek óra és energia – tehát egy ilyen személynek vajmi kevés ideje van a billentyűzeten pötyögni. Nem egyszer hallottam azt, hogy azért nem fordulnak a versenyeken is eredményes kiképzőhöz, mert túl drága. Ilyenkor csak egy kérdés merül fel bennem: ha egy lelkileg összetört, megnyomorodott, sovány, adott esetben beteg kutyát kapunk vissza, aki lehet, sosem lesz jó vadásztársunk, az nem drága? Egy biztos, ne törjünk le, ha a kiskutyánk nem sok hajlandóságot mutat az elhozásra, sokszor ez idővel megváltozik, és a renitens csak úgy repülni fog a leeső kakasért.
Ismétlés a tudás anyja, tartja a közmondás, számítsunk hát arra, hogy idényen kívül is fontos gyakorolni kedvencünkkel – még akkor is, ha előtte sikeresen megtanulta a leckét egy profitól. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy fagyasztott vad lapuljon a mélyhűtőjében, így más alternatívák után kell nézni. Ilyen megoldás lehet egy úgynevezett „dummy”, melyet leginkább egy kitömött babzsákhoz lehetne hasonlítani. Különböző színekben lehet kapni, így tanulófázisban megkönnyíthetjük a „nebulónk” dolgát azzal, hogy látványos színűeket – például fehéret – helyezünk ki, magasabb szinten pedig rejtőzködőszínekkel nehezíthetjük a pályát. A dummy a vízen is tökéletesen úszik, így a nyári fizikai munka kellékeként is tökéletesen megfelel. Különféle méretben állnak rendelkezésre, az egészen pici, labda méretűtől az egy kilogrammot meghaladó óriásokig. Nem utolsó sorban a hagyományos teniszlabdától eltérően ez az eszköz a fogakat nem teszi tönkre, ugyanis főként homokos területen nem kis károkat tud okozni a gyakori teniszlabdadobálás, mely a rátapadt szemcsék által nagymértékben koptatja a fogakat.
Megjegyzések