Vendégünk Chelsea a labrador
Még amikor Fruzsi és Flipp vendégeskedett nálunk merült fel a kérdés, hogy elvállalnék-e egy teljesen nyers, szocializálatlan labradort kiállításra felkészíteni. Fehován le is fixáltuk a dolgot a gazdival, hogy Crufts után jön hozzám a kislány.
Nagyon vártam már, hogy megékezzen, bár sejtettem, nem lesz egyszerű a dolog.
Csütörtökön, március 20-án érkezett hozzánk Chelsea a 10 hónapos fekete gyönyörű labilány. Ingridékkel az első pillanattól nagyon jól kijött, habár a goldik néha nem igazán értették, hogy ez a kis fekete duracel ellem mit pattog non-stop. Nagyon jókat játszottak, én meg hatalmasakat nevettem rajtuk, főként amikor Chelsea a teraszunkon csúszkált percekig, nagyon élvezte, hogy ha lefékez az elején akkor a végéig csúszik, majd vissza...
Már az első nap elvittem sétálni őt, fel akartam mérni a helyzetet. Hát, még jó, hogy nem vagyok az a könnyen feladom a dolgokat ember, mert akkor már aznap este hívtam volna Istvánt, hogy menthetetlen a helyzet. Hisztizett, földhöz vágta magát, totál meg volt zavarodva az ugató kutyáktól. Az állítás gyakorlásánál folyton ült, közben lekajálta a fél kezem.
Első nap után szokásom leülni, papírt és tollat ragadni, és írni egy programtervet, mit mikor, hogyan szeretnék elérni. Mikor hol szeretnék járni, mi kell ahhoz, hogy a kutya felkészüljön egy kiállításra. Nem igazán hittem abban, hogy sikerülni fog ezt összehozni, a reggel-esti trainingek égetően szükségessé váltak, nem számított éjjel meddig tanulok, kutyázni fel kellett kelni.
Az egész folyamat nem is volt igazából olyan nehéz. Második, harmadik sétánál már szépen jött láb mellett, bár láthatóan frusztrálta a helyzet, de egy hét után már mintha egész életében ezt csinálta volna, nem rezzent össze semmi miatt. Zajok nem jelentettek számára gondot, és már a második nap kezdte érteni, hogy nem ülünk le, ha azt kérem tőle, hogy álljon.
Visszatekintve erre a két hétre, gyerekjáték volt vele az egész. Napról napra hatalmasat változott, programtervemet első hét vége előtt kidobhattam, bőven túlteljesítettük magunkat. Egyszer sem éreztem azt, hogy nem jutnánk egyről a kettőre, vagy akármilyen nehézségbe ütköznénk. Reggelijét-vacsiját állítás közben kapta, félelmetes gyorsasággal felfogta, mikor mit szeretnék. Mikor lépjen melyik lábával merre, és mikor jó teljes mértékben amit csinál.
Igazából Chelsea iskolapéldája a jó idegrendszernek, azt hiszem, ugyanis eddig semmiféle szocializációt nem kapott, az udvarban lévő ingerek érték csak, mégsem okozott számára nehéz dolgot a beilleszkedés a kisvárosi életbe. Igyekeztem ezalatt a két hét alatt minden olyan szituációnak kitenni aminek mondjuk Iant kitettem a fejlődése során. Csatornafedők, buszmegálló sok emberrel, visszhangzó váróterem, kamionok, vadidegen emberek közeledése, ráhajolás, idegen kutyák (köszi Jamie :-) ), porszívó, bicikliző, görkorizó emberek, és még sorolhatnám. volt olyan amire jobban, és amire kevésbé reagált, de az itt tartózkodása alatt mindre teljesen közömbös lett.
Chelseaben ismét egy fantasztikus kutyát ismertem meg, igazi retrievert. Sosem volt még labrador a kezeim közt, de nagyon gyorsan egymásra találtunk, és nagyon belopta magát ő is a szívembe. Kicsit zizi, kicsit zakkant, de rettentő intelligens kiskutya, aki előtt úgy gondolom nagyon nagy jövő áll. Igazi will-to-please kutya volt, akinek a napja fénypontja az volt amikor az ölembe mászhatott, fejét a mellkasomnak nyomhatta és csak úgy ültünk percekig.
Ami nekem különösen tetszett benne, az az, hogy teljesen más típus mint amit itthon látok, és nagyon látszik benne a skandináv vonal.
Nagyon köszönöm az ajánlást Pistinek, örülök, hogy így megbízik bennem, valamint a bizalmat Nagy Istvánnak. Csodálatos volt ezzel a kutyával dolgozni, hatalmas élmény!
És hogy mi lett a végeredmény? Egy ringben végig vigyorgó, szépen ügető, és fantasztikusan álló, mindig csóválós és vigyorgós kutya, akit nem ért meglepetésként semmi. Ja, és az eredmény: Res.BOG és Junior Best In Show :)
Nagyon fogsz hiányozni pici lány! :)
Nagyon vártam már, hogy megékezzen, bár sejtettem, nem lesz egyszerű a dolog.
Csütörtökön, március 20-án érkezett hozzánk Chelsea a 10 hónapos fekete gyönyörű labilány. Ingridékkel az első pillanattól nagyon jól kijött, habár a goldik néha nem igazán értették, hogy ez a kis fekete duracel ellem mit pattog non-stop. Nagyon jókat játszottak, én meg hatalmasakat nevettem rajtuk, főként amikor Chelsea a teraszunkon csúszkált percekig, nagyon élvezte, hogy ha lefékez az elején akkor a végéig csúszik, majd vissza...
Már az első nap elvittem sétálni őt, fel akartam mérni a helyzetet. Hát, még jó, hogy nem vagyok az a könnyen feladom a dolgokat ember, mert akkor már aznap este hívtam volna Istvánt, hogy menthetetlen a helyzet. Hisztizett, földhöz vágta magát, totál meg volt zavarodva az ugató kutyáktól. Az állítás gyakorlásánál folyton ült, közben lekajálta a fél kezem.
Első nap után szokásom leülni, papírt és tollat ragadni, és írni egy programtervet, mit mikor, hogyan szeretnék elérni. Mikor hol szeretnék járni, mi kell ahhoz, hogy a kutya felkészüljön egy kiállításra. Nem igazán hittem abban, hogy sikerülni fog ezt összehozni, a reggel-esti trainingek égetően szükségessé váltak, nem számított éjjel meddig tanulok, kutyázni fel kellett kelni.
Az egész folyamat nem is volt igazából olyan nehéz. Második, harmadik sétánál már szépen jött láb mellett, bár láthatóan frusztrálta a helyzet, de egy hét után már mintha egész életében ezt csinálta volna, nem rezzent össze semmi miatt. Zajok nem jelentettek számára gondot, és már a második nap kezdte érteni, hogy nem ülünk le, ha azt kérem tőle, hogy álljon.
Visszatekintve erre a két hétre, gyerekjáték volt vele az egész. Napról napra hatalmasat változott, programtervemet első hét vége előtt kidobhattam, bőven túlteljesítettük magunkat. Egyszer sem éreztem azt, hogy nem jutnánk egyről a kettőre, vagy akármilyen nehézségbe ütköznénk. Reggelijét-vacsiját állítás közben kapta, félelmetes gyorsasággal felfogta, mikor mit szeretnék. Mikor lépjen melyik lábával merre, és mikor jó teljes mértékben amit csinál.
Igazából Chelsea iskolapéldája a jó idegrendszernek, azt hiszem, ugyanis eddig semmiféle szocializációt nem kapott, az udvarban lévő ingerek érték csak, mégsem okozott számára nehéz dolgot a beilleszkedés a kisvárosi életbe. Igyekeztem ezalatt a két hét alatt minden olyan szituációnak kitenni aminek mondjuk Iant kitettem a fejlődése során. Csatornafedők, buszmegálló sok emberrel, visszhangzó váróterem, kamionok, vadidegen emberek közeledése, ráhajolás, idegen kutyák (köszi Jamie :-) ), porszívó, bicikliző, görkorizó emberek, és még sorolhatnám. volt olyan amire jobban, és amire kevésbé reagált, de az itt tartózkodása alatt mindre teljesen közömbös lett.
Chelseaben ismét egy fantasztikus kutyát ismertem meg, igazi retrievert. Sosem volt még labrador a kezeim közt, de nagyon gyorsan egymásra találtunk, és nagyon belopta magát ő is a szívembe. Kicsit zizi, kicsit zakkant, de rettentő intelligens kiskutya, aki előtt úgy gondolom nagyon nagy jövő áll. Igazi will-to-please kutya volt, akinek a napja fénypontja az volt amikor az ölembe mászhatott, fejét a mellkasomnak nyomhatta és csak úgy ültünk percekig.
Ami nekem különösen tetszett benne, az az, hogy teljesen más típus mint amit itthon látok, és nagyon látszik benne a skandináv vonal.
Nagyon köszönöm az ajánlást Pistinek, örülök, hogy így megbízik bennem, valamint a bizalmat Nagy Istvánnak. Csodálatos volt ezzel a kutyával dolgozni, hatalmas élmény!
És hogy mi lett a végeredmény? Egy ringben végig vigyorgó, szépen ügető, és fantasztikusan álló, mindig csóválós és vigyorgós kutya, akit nem ért meglepetésként semmi. Ja, és az eredmény: Res.BOG és Junior Best In Show :)
Nagyon fogsz hiányozni pici lány! :)
Megjegyzések