Fussunk?!
Hatalmas mosoly terült el az arcomon. Minden alkalommal elfog ez a leírhatatlan érzés, amikor ezen a szakaszon járok. Leküzdöttem a nehezebb, 2 kilit, ami folyamatosan emelkedik, néha pulzusgyilkos módon, amibe bele-bele is szoktam sétálni, néha pedig alattomosan, szépen lassan, szemmel alig érzékelhetően. Innentől könnyebb viszont, nincsenek nagy emelkedők, sőt, a legtöbb részen lejt az út, ahol csak arra kell vigyázni, hogy ne csússzon meg az ember egy kövön, amúgy szabad a pálya, lehet gyorsulni. Boldog voltam, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy reggelente itt, az
Erdőben kezdhetem a napjaimat munka előtt. Egy dolog azonban átsuhant az agyamon, mennyivel szebb lenne, ha Ian is itt futna mellettem. Úgy, ahogy szokott, számára könnyű tempóban, hol mellette, hol mögöttem, hol kicsit előttem. Furcsa, ismerős, de nagyon nem ebbe a szituációba illő zaj ütötte meg a fülem. Ahogy lenéztem oldalra, tőlem 20-30 méterre egy konda kocogott el – egy koca, egy süldő, és 4 malac. Csináltam róluk egy videót mielőtt tovább haladtam, és megköszöntem a Sorsnak, Istennek, és mindenkinek, hogy nem volt velem egy kutya sem.
Ian egy úgy gondolom, jól képzett vadászkutya, az átlagnál nagyobb kontroll van felette. Ám hála a jó erős ösztöneinek, és kis „hot”-ságának, van, hogy elviszi az orra 5 méternél messzebbre is tőlem. Főleg, ha futni, kirándulni megyünk, és nem figyelek annyira rá. Ha ő is velem lett volna, és nincs bekötve, biztosan tragédia a vége. Hiszen elég lett volna, ha megindul 20-30 métert a disznók után, ahogy mondjuk egy őznél teszi, és aztán visszafordul hozzám, ez disznóknál nem biztos, hogy működik.
Ahogy folytattam az ösvényen az utam, minden kutyásnak szóltam, hogy vigyázzanak, pár száz méterre malacos koca van, nem biztos, hogy jó buli összefutni velük. Főleg, hogy a kutyák egytől egyig póráz nélkül voltak, szokszor 50-70 méterre a gazditól.
Napra pontosan a disznós élményem után az irodánktól már nem messze futottam, egyik meredek lejtőn haladtam lefelé, amikor őz miatt kellett satuféket nyomnom. Nem értettem, miért rohan fejvesztve felém - az, hogy tőlem menekülne, nem lenne meglepő, hiszen a trappolásom jó messze hangzik a csendes reggeli erdőben. Fél perc múlva jött a válasz, egy német vizsla sprintelt utána. Amúgy se lehetett túl alacsony a pulzusom, de itt elszakadt a cérna nálam. Már pár nappal az eset előtt szóltam a gazdinak, hogy baromi messze csatangol a kutyája, jobban kéne vigyázni rá. Sajnos saját tapasztalatból is tudom, mennyire veszélyes egy-egy ilyen ártatlannak tűnő vadűzés. Az őzeknek rendkívül alacsony a stresszküszöbe, a suták gyakran elvetélnek, akár az sem ritka, hogy egy kerítésben fennakadnak, vagy fának nekirohannak. Ezt persze, a kutya gazdija ritkán látja csak. Szép fejmosást tartottam a srácnak, mennyire felelőtlen, nem csak illetlen, bunkó vendég az erdőben, hanem saját kutyáját is nagy kockázatnak teszi ki - jogszabály szerint, a vad épségét veszélyeztető kutya terítékre hozható ugyanis. Mindemellett nagyon divatos állatbarátnak, állatszeretőnek, természetvédőnek titulálni saját magunkat, de a legalapvetőbb és legtermészetesebb dolgokról nem veszünk tudomást, mint például, hogy a természet lakóit nem zavarjuk meg, nem okozunk nekik felesleges stresszt azzal, hogy megzavarjuk őket. Nagyvadjaink többsége kérődző állat, szükségük van a napi több óra, nyugodt pihenésre, enélkül nem képesek megfelelően táplálkozni, télire raktározni, vagy párzási időszak után visszatölteni a raktáraikat.
Már régóta érik bennem a gondolat, hogy megírjak egy cikket hogyan is illik futni, túrázni kutyánkkal.
Az elmúlt fél évben, amióta Budapesten lakok, láttam cifra dolgokat, most nem mennék bele abba, hogy alapvetően nem tudjuk, mikor illik más kutyához, emberhez odaengedni kedvencünket, talán, ez majd egy másik bejegyzés témája lesz.
Első Margit-szigeti futásom alkalmával voltam szemtanúja annak, ahogy egy futó egy hatalmasat esik, hála a lába között átsprintelő blökinek. Csodálkozunk, hogy minket kutyásokat nem nagyon szeretnek? Én aztán nem. El kell fogadnunk, nem mindenki szereti a kutyákat, sokan félnek tőlük. Lubics Szilvi könyvét olvasva döbbentem rá, hogy még olyan emberek is tartanak a kutyáktól, akik maguk is tulajdonosok. Futós csoportokban pedig napi szinten látni bejegyzéseket, hányan rettegnek, sokszor alaptalanul, de sajnos ugyanennyire sokszor megalapozottan.
Én többféleképpen szoktam futni a kutyáimmal: Iannal van, hogy a külső, futók számára fenntartott futókörön, de ő tökéletesen tud láb mellett kocogni. Ám csak abban az esetben megyek oda vele, ha azt látom, hogy elvétve van egy-két olyan bolond, elvetemült sportoló, mint én (szakadó esőben, éjszaka, vagy kora hajnalban). Ha pedig valaki előzni szeretne, vagy szembe jön, félrehúzódok.
Ha valamelyik pulit is viszem magammal, mindig a belső körnél futunk, de ott is kínosan ügyelek, hogy más kikapcsolódni vágyót ne zavarjunk. Mindig megfogom őket, ha futó, tekerő jön szemben.
Terepen pedig bekötve viszem mindig Iant. Gemmát sosem kellett bekötnöm, megfognom, ugyanis számára egy-egy átváltó vad pontosan annyira volt érdekes, hogy megnézte őket mellettem kocogva, esetleg megállt, majd jött tovább. Hiába bízom Ianben, hiába tudnék rászólni, hiába nem menne utánuk, az ördög nem alszik, szokták mondani, és a kutyám épsége fontosabb, mint egy kis boldog rohangálás.
Sosem viszem akkor magammal a kutyákat, ha nem tudok rájuk koncentrálni teljesen, mert túl tempós futás van esetleg betervezve, vagy éppen tudom, hogy nem szeretném megszakítani az edzést a kutyák megfogásával, vagy rászólásával.
Zárszóként, amit ne felejtsünk el: erdőn, mezőn VENDÉGEK vagyunk. Viselkedjünk ehhez méltón, ne szemeteljünk, ne zavarjuk sem kiránduló embertársainkat, sem az ott élő vadat, hiszen neki ez az otthona.
Erdőben kezdhetem a napjaimat munka előtt. Egy dolog azonban átsuhant az agyamon, mennyivel szebb lenne, ha Ian is itt futna mellettem. Úgy, ahogy szokott, számára könnyű tempóban, hol mellette, hol mögöttem, hol kicsit előttem. Furcsa, ismerős, de nagyon nem ebbe a szituációba illő zaj ütötte meg a fülem. Ahogy lenéztem oldalra, tőlem 20-30 méterre egy konda kocogott el – egy koca, egy süldő, és 4 malac. Csináltam róluk egy videót mielőtt tovább haladtam, és megköszöntem a Sorsnak, Istennek, és mindenkinek, hogy nem volt velem egy kutya sem.
Ian egy úgy gondolom, jól képzett vadászkutya, az átlagnál nagyobb kontroll van felette. Ám hála a jó erős ösztöneinek, és kis „hot”-ságának, van, hogy elviszi az orra 5 méternél messzebbre is tőlem. Főleg, ha futni, kirándulni megyünk, és nem figyelek annyira rá. Ha ő is velem lett volna, és nincs bekötve, biztosan tragédia a vége. Hiszen elég lett volna, ha megindul 20-30 métert a disznók után, ahogy mondjuk egy őznél teszi, és aztán visszafordul hozzám, ez disznóknál nem biztos, hogy működik.
Ahogy folytattam az ösvényen az utam, minden kutyásnak szóltam, hogy vigyázzanak, pár száz méterre malacos koca van, nem biztos, hogy jó buli összefutni velük. Főleg, hogy a kutyák egytől egyig póráz nélkül voltak, szokszor 50-70 méterre a gazditól.
Napra pontosan a disznós élményem után az irodánktól már nem messze futottam, egyik meredek lejtőn haladtam lefelé, amikor őz miatt kellett satuféket nyomnom. Nem értettem, miért rohan fejvesztve felém - az, hogy tőlem menekülne, nem lenne meglepő, hiszen a trappolásom jó messze hangzik a csendes reggeli erdőben. Fél perc múlva jött a válasz, egy német vizsla sprintelt utána. Amúgy se lehetett túl alacsony a pulzusom, de itt elszakadt a cérna nálam. Már pár nappal az eset előtt szóltam a gazdinak, hogy baromi messze csatangol a kutyája, jobban kéne vigyázni rá. Sajnos saját tapasztalatból is tudom, mennyire veszélyes egy-egy ilyen ártatlannak tűnő vadűzés. Az őzeknek rendkívül alacsony a stresszküszöbe, a suták gyakran elvetélnek, akár az sem ritka, hogy egy kerítésben fennakadnak, vagy fának nekirohannak. Ezt persze, a kutya gazdija ritkán látja csak. Szép fejmosást tartottam a srácnak, mennyire felelőtlen, nem csak illetlen, bunkó vendég az erdőben, hanem saját kutyáját is nagy kockázatnak teszi ki - jogszabály szerint, a vad épségét veszélyeztető kutya terítékre hozható ugyanis. Mindemellett nagyon divatos állatbarátnak, állatszeretőnek, természetvédőnek titulálni saját magunkat, de a legalapvetőbb és legtermészetesebb dolgokról nem veszünk tudomást, mint például, hogy a természet lakóit nem zavarjuk meg, nem okozunk nekik felesleges stresszt azzal, hogy megzavarjuk őket. Nagyvadjaink többsége kérődző állat, szükségük van a napi több óra, nyugodt pihenésre, enélkül nem képesek megfelelően táplálkozni, télire raktározni, vagy párzási időszak után visszatölteni a raktáraikat.
Már régóta érik bennem a gondolat, hogy megírjak egy cikket hogyan is illik futni, túrázni kutyánkkal.
Az elmúlt fél évben, amióta Budapesten lakok, láttam cifra dolgokat, most nem mennék bele abba, hogy alapvetően nem tudjuk, mikor illik más kutyához, emberhez odaengedni kedvencünket, talán, ez majd egy másik bejegyzés témája lesz.
Első Margit-szigeti futásom alkalmával voltam szemtanúja annak, ahogy egy futó egy hatalmasat esik, hála a lába között átsprintelő blökinek. Csodálkozunk, hogy minket kutyásokat nem nagyon szeretnek? Én aztán nem. El kell fogadnunk, nem mindenki szereti a kutyákat, sokan félnek tőlük. Lubics Szilvi könyvét olvasva döbbentem rá, hogy még olyan emberek is tartanak a kutyáktól, akik maguk is tulajdonosok. Futós csoportokban pedig napi szinten látni bejegyzéseket, hányan rettegnek, sokszor alaptalanul, de sajnos ugyanennyire sokszor megalapozottan.
Én többféleképpen szoktam futni a kutyáimmal: Iannal van, hogy a külső, futók számára fenntartott futókörön, de ő tökéletesen tud láb mellett kocogni. Ám csak abban az esetben megyek oda vele, ha azt látom, hogy elvétve van egy-két olyan bolond, elvetemült sportoló, mint én (szakadó esőben, éjszaka, vagy kora hajnalban). Ha pedig valaki előzni szeretne, vagy szembe jön, félrehúzódok.
Ha valamelyik pulit is viszem magammal, mindig a belső körnél futunk, de ott is kínosan ügyelek, hogy más kikapcsolódni vágyót ne zavarjunk. Mindig megfogom őket, ha futó, tekerő jön szemben.
Terepen pedig bekötve viszem mindig Iant. Gemmát sosem kellett bekötnöm, megfognom, ugyanis számára egy-egy átváltó vad pontosan annyira volt érdekes, hogy megnézte őket mellettem kocogva, esetleg megállt, majd jött tovább. Hiába bízom Ianben, hiába tudnék rászólni, hiába nem menne utánuk, az ördög nem alszik, szokták mondani, és a kutyám épsége fontosabb, mint egy kis boldog rohangálás.
Sosem viszem akkor magammal a kutyákat, ha nem tudok rájuk koncentrálni teljesen, mert túl tempós futás van esetleg betervezve, vagy éppen tudom, hogy nem szeretném megszakítani az edzést a kutyák megfogásával, vagy rászólásával.
Zárszóként, amit ne felejtsünk el: erdőn, mezőn VENDÉGEK vagyunk. Viselkedjünk ehhez méltón, ne szemeteljünk, ne zavarjuk sem kiránduló embertársainkat, sem az ott élő vadat, hiszen neki ez az otthona.
Megjegyzések