A FELFÖLDI MINDENES

 

Új rovatunk első cikkét – bevallom, kicsit elfogultan – nem is írhatnám másról, mint a golden retrieverekről. Az „okos szőke”, az igazi családbarát kedvenc, vakvezető és terápiás kutya – ezekkel a jelzőkkel szokták illetni ezt a sokoldalú fajtát. Ám igen kevesen tudják, a bölcs és jóindulattal teli szemek valójában egy vérbeli vadászkutyafajta „tartozékai”.   Bármilyen furcsa és hihetetlen, de a golden retriever fajta orosz cirkuszi kutyáktól ered – legalábbis a közhiedelem így tartotta egészen 1952-ig, amikor is Sir Dudley Marjoibanks (Lord Tweedmouth), a fajta megalkotójának naplója világot látott, benne precíz feljegyzésekkel arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen kutyákat használt. Sok tenyésztő megirigyelhetné azt a tudást, és azt a szigorúan képviselt koncepciót, amivel az első percektől kezdve tudatosan alakította vonalát. És hogy mi volt a célja a skót üzletembernek és politikusnak? Erre nem nehéz választ adni… Az 1800-as években Nagy-Britanniában a vadászat meghatározó szerepet töltött be, a vadászkutyatenyésztés pedig népszerű elfoglaltság volt az urak körében. Közepes termetű, a vad nyomát stabilan követő, szárazföldön és vízen is kiválóan dolgozó eb kitenyésztése volt mindanyájuk álma, ám Lord Tweedmouth egy kicsivel többet várt el vadásztársától: méghozzá azt, hogy idényen kívül egyben kiváló idegrendszerrel rendelkező családi kedvenc is legyen. A lord 1864 júniusában, az Anglia déli partjain fekvő Brightonban, egy susztertől kapott – tartozásainak rendezéseként – egy kölyökkutyát. Az egyetlen világos színű volt a fekete hullámos szőrű retriever alomban. (A fajta egyébként a fekete, hullámos szőrű flat coated retrieverek őse.) A kiskutya a Nous nevet kapta – mely bölcsességet jelent – hamarosan kiváló vadásztársa lett gazdájának. Három évre rá megérkezett Belle, a liver tweed vízi spániel. Ez a mára már kihalt fajta nagy tiszteletnek örvendett a puskaforgatók körében, ugyanis intelligens, szívós, kitartó és bátor volt, sok család megélhetését biztosította. Tweedmouth két kutyájának a „házassága” végül kölyökáldást eredményezett: 1868-ban született az első, három szukából álló alom Belle-től és Noustól. A kiskutyák a Primrose, Crocus és Cowslip nevet kapták. Primrose és Cowslip a gazdinál maradt, aki az elkövetkezendő két évtizedben, egészen haláláig erre a két vonalra építette a tenyésztői munkát: szigorú vonaltenyésztéssel és egy-egy külső fajta keresztezésével. Lord Tweedmouth utolsó almában végül két kölyök látott napvilágot, Prim és Rose, akik, ha genetikai „összetételüket” nézzük, 35 százalékban flat coated retrieverek, 25 százalékban tweed vízi spánielek, de van bennük 20 százalékban egy Samson névre hallgató ír szetter, és 15 százalékban a Nous nevű vonalalapító. A maradék öt százalékban (és csak ötben!) ezenkívül labradorok is vannak az „ős-golden” genetikai hátterében. Később, az 1900-as években egy vérebbel is keresztezték a vonalat, hogy a fajta csapaképességét ezáltal valamelyest javítsák. A fajta az 1908-as Crufts-on (mely a világ legnagyobb kutyakiállítása, akkoriban még Londonban, 1991 óta pedig Birminghamben rendezik, minden évben egyszer) mutatkozott be, két évre rá pedig már a Field Trial versenyeken is egyre népesebb számban jelentek meg golden retrieverek. A fajtát a Kennel Klub 1913-ban fogadta el hivatalosan, ami azért is fontos, hiszen innentől kezdve bárki, aki golden retrievert szeretett volna tenyészteni, pontos leírást kapott arról, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tenyészegyednek. Ebben az időben kezdte meg tenyésztői munkásságát Mrs. Winifred Charlesworth – aki egyébként rokona volt Sir Marjoibanksnek –, a fajta történelmének tagadhatatlanul meghatározó alakja. Az ő munkássága több mint 50 évet ölel fel, s ebben a fél évszázadban a Noranby kennel égisze alatt született kutyái a ma is ismert goldenek alapjait adták. Kortársai megosztó személyiségnek tekintették, mert meglehetősen sarkosan kiállt amellett, hogy a küllemi szempontok mellett a munkaképességre is komolyan oda kell figyelni, holott nem minden akkori tenyésztő vallotta ezt az elvet. Könyvében igen vehemens stílusban kifejezetten rontó hatásként jellemezte, hogy páran sárga labradorokkal keresztezték a goldeneket... Akárhányszor szóba kerül, kinek, milyen fajtát ajánlanék, az első tanácsom minden esetben az, hogy először is ismerjük meg a fajta történelmét, hiszen a tudatos tenyésztés nemcsak a küllemben, de a jellemben is megmutatkozik. Ennek értelmében látható, hogy a golden retriever genetikailag sokkal inkább szetter és spániel, ami a használati értékét és alkalmazási területét is meghatározza. Legyünk erre tekintettel, s ismerjük fel az eredeti rendeltetését, ahogy másfél évszázada megálmodta azt a Marjoibanks család is. Toffer Ha megnézünk manapság egy golden retrievert, genetikai összetételében elsőként egy nevet látunk majdnem mindenhol: Champion Camrose Cabus Christopher. Évtizedekig a legsikereseb volt a fajtában, a kiállítások terén, és utódai is kiemelkedőek voltak. A dolgos hétköznapokban emellett közkedvelt vadászeb volt, apróvadas idényben heti 3 napot segítette a puskásokat. Gazdája elmondása alapján kiváló orra volt, a legsűrűbb növényzetben sem menekült el előle egy sebzett madár sem.