Köldökzsinór
A Magyar VADÁSZLAP 2019/IV. lapszámában, a Vadászkutya rovatban megjelent írásom:
„Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.” Mikszáth Kálmán idézete mára szinte szállóige lett, és úgy érzem, sokan egyfajta bizonyítási vágyat éreznek, hogy megmutassák, az ő kedvencük bizony hűséges, a pórázt hírből sem ismerik. Vajon tényleg csak egy felesleges eszköz, ami egy jól nevelt ebnél eldobható, vagy sokkal inkább hasznos kellékről van szó?
Nem egyszer futottam bele társasvadászatok alkalmával, hogy a vadásztársak kutyái mindenféle felügyelet nélkül szaladgáltak össze-vissza az eligazítás alatt, a hajtások közötti szünetekben és a terítéknél is. Sok konfliktus alakulhat ki ilyenkor a négylábúak között, a vadászat előtt a felcsigázott, izgatott kutyák könnyebben belekötnek a másikba, amikor pedig már gazdájuk birtokában vad van, természetes a védelmező ösztön. Mindig is elszomorított az a látvány, amikor azt láttam, hogy a terítékbe besétálnak, felvesznek egy vadat, gazdáik pedig csak jót mosolyognak az eseten, és egy szót sem szólnak. Ez egy természetes, zsákmányszerző ösztön társunk részéről, ám vezetőjeként az a feladatunk, hogy ezeket kontroll alatt tartsuk, valamint tiszteletlenségnek tartom azt, hogy a végtisztesség megadása előtt megcsócsálják a vadat.
Nem egyszer futottam bele társasvadászatok alkalmával, hogy a vadásztársak kutyái mindenféle felügyelet nélkül szaladgáltak össze-vissza az eligazítás alatt, a hajtások közötti szünetekben és a terítéknél is. Sok konfliktus alakulhat ki ilyenkor a négylábúak között, a vadászat előtt a felcsigázott, izgatott kutyák könnyebben belekötnek a másikba, amikor pedig már gazdájuk birtokában vad van, természetes a védelmező ösztön. Mindig is elszomorított az a látvány, amikor azt láttam, hogy a terítékbe besétálnak, felvesznek egy vadat, gazdáik pedig csak jót mosolyognak az eseten, és egy szót sem szólnak. Ez egy természetes, zsákmányszerző ösztön társunk részéről, ám vezetőjeként az a feladatunk, hogy ezeket kontroll alatt tartsuk, valamint tiszteletlenségnek tartom azt, hogy a végtisztesség megadása előtt megcsócsálják a vadat.
Nekünk, embereknek sem egyforma az ingerküszöbünk, ami a társas viselkedéseket illeti – természetes, hogy vannak zárkózottabb, kevésbé szociális egyének, ám sokan visszahúzódóbbak, és nem feltétlenül örülnek, ha első találkozásnál egy vadidegen a nyakukba ugrik. Ideális esetben egy jól szocializált, jó kommunikációs képességekkel megáldott eb tudja, fajtársaival hogyan „beszélgessen”. Sajnos általános tendencia, hogy egyre kevesebb egyed képes felismerni a jeleket – nehéz lenne elvárni tőlük, hiszen a manapság már mi magunk, emberek is nehezen társalgunk egymással. Sokszor kérdezték már tőlem, amikor megkértem egy-egy renitens gazdit, hívja vissza a kutyáját, hogy miért, az enyém agresszív? Ilyenkor mindig igyekszem elmagyarázni, hogy a légynek sem tudna ártani, de nincs igénye arra, hogy új „barátokat” szerezzen.
Már egy pár éve versenyeztem a golden retrieveremmel, amikor úgy döntöttem, váltok, és más segítségét kérem a fejlődés érdekében. Már az első alkalommal, amikor megjelentem egy szál síppal a nyakamban, kaptam egy pórázt a kezembe, hogy ezt bizony tegyem fel a blökire, és majd szól, mikor vehetem le. Nem értettem, hiszen szépen jött láb mellett, stabil volt, nem ugrott be parancsszó nélkül. Szépen lassan megtanultam, mire is jó a kis anyagdarab a nyakában: könnyebben korrigáltam a kis hibáit, és ő is rájött, ha rajta van, nincs feladat, nyugodtan pihenhet olyankor. Sok év telt el azóta, hogy ezt az útravalót kaptam, de a mai napig, ha egy kicsit is úgy érzem, elkényelmesedtünk, és picit lazult a fegyelem, nem szégyellem visszatenni rá – a megszokottnál is többször.
Már egy pár éve versenyeztem a golden retrieveremmel, amikor úgy döntöttem, váltok, és más segítségét kérem a fejlődés érdekében. Már az első alkalommal, amikor megjelentem egy szál síppal a nyakamban, kaptam egy pórázt a kezembe, hogy ezt bizony tegyem fel a blökire, és majd szól, mikor vehetem le. Nem értettem, hiszen szépen jött láb mellett, stabil volt, nem ugrott be parancsszó nélkül. Szépen lassan megtanultam, mire is jó a kis anyagdarab a nyakában: könnyebben korrigáltam a kis hibáit, és ő is rájött, ha rajta van, nincs feladat, nyugodtan pihenhet olyankor. Sok év telt el azóta, hogy ezt az útravalót kaptam, de a mai napig, ha egy kicsit is úgy érzem, elkényelmesedtünk, és picit lazult a fegyelem, nem szégyellem visszatenni rá – a megszokottnál is többször.
Megjegyzések