Fenekestül
...felfordult a mi kis világunk. Régóta gondolkozom azon, vajon megosszam-e veletek az ennyire személyes, privát életemet, és gondolataimat. Ám ez a blog miről másról is szólna, mint rólunk, Nagy Orsiról és a kutyáiról.
Ez a blog - illetve az elődje - sok minden volt az elmúlt időszakban. A tizenéves Orsika "Fifinaplója", ahogy a kutyasétáltatásokról és gyakorlásokról írtam, majd junior handlerként kiállításokról írtam, ezt követően idővel kissé komolyabb témákat is fel-feldolgoztam néha. Ám elsősorban mindig is egyfajta napló volt: magunkról, magamnak. Nem izgattak a számok, hányan követnek, és ez szemernyit sem változott.
Nem is tudom, hol kezdjem... Elkezdtem abbahagyni a blogolást, mert az életünk, a kutyakiállításokra jövés-menés egyfajta rutin lett. Szuper évek voltak, állandóan úton voltunk, azonban semmi említésre méltót nem találtam, amiről írhatnék. Úgy éreztem, egyik hétvége sem különbözik a másiktól... Persze, visszagondolva hogy is ne lettek volna kalandok ezeken a kiállításokon.
Aztán 2018-ban hatalmas változás történt az életemben, több fronton. Az egyetemista diáklány dolgozó nő lett, egyedül egy budapesti, belvárosi lakásban, akit a hétköznapok annyira felemésztettek a munkában (bár ezt sokáig élveztem), hogy a francba sem kívántam az egész kutyás világot. Elkezdtem sportolni, amiben egy új kihívást kaptam az élettől. Kihívást, amit anno a kutyázás is jelentett, és ami engem éltet. Azonban a sport, első körben futás, majd egy ideje a triatlon teljesen más arcát mutatta az életnek: az őszinte, és fair oldalát. Ahol annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel. Persze, van akinek könnyebben jön a fejlődés, a siker, de szorgalommal, alázattal bármeddig el lehet jutni - hiszen ki gondolta, hogy a szívbeteg kislány, aki az alföldi homokbuckára nem tud felsétálni anélkül, hogy ne lenne rosszul lefut egy maratont? -, és ez egy olyan út, mely sosem fogy el a lábam alól, sosem érzem azt, hogy "na most ebben ennyi volt" , úgy, ahogy azt a kutyázásnál éreztem. Besokalltam, hogy órákat görnyedek a kutya felett egy-egy kiállítás előtt azért, hogy 2 percet bent tölthessek a ringben, majd végignézzem, ahogy az esetek legnagyobb százalékában egy teljesen inkorrekt végeredmény szülessen. Bejártam a világot, mégsem láttam semmit belőle, mert 5-6 kutya menedzselése után kinek van ideje várost nézni, mikor másnap kelhet megint hajnalok hajnalán, hogy egy csarnokban töltse a napot. Sajnáltam erre az időt...
Főként azért, mert megismertem valakit. Valakit, aki egy olyan életet mutatott meg nekem, amiről nem tudtam, hogy létezik, és hogy én vágyom rá. Lehet nincsenek már minden hétvégén új kalandok, elmebeteg ukrán katonák, Sarajevoi menekülések, de helyette vannak hétvégi túrák, kirándulások. Tökéletesen kiszámítható, boldog, KIEGYENSÚLYOZOTT napok.
A 2020-as év épp annyira sok változást hozott az első két hónapban, mint a 2018 júniusa. Megváltoztattam a munkaköröm, mert beláttam, felőröl az a temérdek munka, ami felettem roskadozott. Tudtam, vagy váltok, vagy belerokkanok, és 23 évesen, 2 év munka után kiégek. Teljesen. Ami egyrészről nevetséges, és számtalanszor megkaptam, hogy csak azért adom fel, mert egy gyenge, "Ipszilongenerációs" kislány vagyok, aki az első nehézségekkor önző módon lefalcol. Egy darabig hallgattam is ezekre a hangokra, kitartottam, heti közel 70 órákat dolgoztam, de még köszönetként így is csak annyit kaptam, miért mentem el a diplomaosztómra, ha a többiek nem adtak le mindent még határidőre.
Közben elvégeztem egy újságírói kurzust, ami nagyon sokat adott emberileg és szakmailag egyaránt. Szily Nórát, Vass Virágot és a többi inspiráló előadónkat hallgatva mintha visszatért volna belém az élet. Gyakornokként beleláthatok a következő hetekben a National Geographic és a Nők Lapja Egészség szerkesztőségi munkájába. Mi ez, ha nem kaland? Saját vállalkozásba is kezdtünk a tavalyi év folyamán, mely szerencsére nagyon szuperül halad.
Bevallom, mindig is féltem írni és betekintést adni az érzéseimről, a magánéletemről, hiszen mi van, ha mégsem jön össze? Mi van, ha minden elromlik? Vicces, hogy míg mások igyekeznek ország-világgal elhitetni, és bizonygatni, mennyire tökéletesen szép az életük, én addig igyekszem a magam módján titkolni. De úgy döntöttem, ezen változtatok idén, no persze nem fogom kiteregetni minden apró-cseprő pillanatunkat (igen csak kesernyés emlék fűzödik ehhez, amikor a közösségi média "segítségével" lopták el az udvarunkból a német juhászunkat - talán ez is megér egy postot...), de megtanulok kicsit személyesebben is írni, és tartalmat megosztani. Hiszen most sem abból áll az életünk, hogy itthon ücsörgök, és hétvégente mindig ugyanazokat az unalmas utakat járjuk be sétálás gyanánt.
Kezdésként elindítottam egy Youtube csatornát, melyre nem csak kutyás videók fognak felkerülni, hanem minden ami velünk kapcsolatos: utazások kutyával vagy anélkül, futóversenyek, sportok... Nem vagyok egy nagy videós császár, de biztos vagyok benne, hogy évek múltán jó lesz majd visszanézni.
Nem is tudom, hol kezdjem... Elkezdtem abbahagyni a blogolást, mert az életünk, a kutyakiállításokra jövés-menés egyfajta rutin lett. Szuper évek voltak, állandóan úton voltunk, azonban semmi említésre méltót nem találtam, amiről írhatnék. Úgy éreztem, egyik hétvége sem különbözik a másiktól... Persze, visszagondolva hogy is ne lettek volna kalandok ezeken a kiállításokon.
Aztán 2018-ban hatalmas változás történt az életemben, több fronton. Az egyetemista diáklány dolgozó nő lett, egyedül egy budapesti, belvárosi lakásban, akit a hétköznapok annyira felemésztettek a munkában (bár ezt sokáig élveztem), hogy a francba sem kívántam az egész kutyás világot. Elkezdtem sportolni, amiben egy új kihívást kaptam az élettől. Kihívást, amit anno a kutyázás is jelentett, és ami engem éltet. Azonban a sport, első körben futás, majd egy ideje a triatlon teljesen más arcát mutatta az életnek: az őszinte, és fair oldalát. Ahol annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel. Persze, van akinek könnyebben jön a fejlődés, a siker, de szorgalommal, alázattal bármeddig el lehet jutni - hiszen ki gondolta, hogy a szívbeteg kislány, aki az alföldi homokbuckára nem tud felsétálni anélkül, hogy ne lenne rosszul lefut egy maratont? -, és ez egy olyan út, mely sosem fogy el a lábam alól, sosem érzem azt, hogy "na most ebben ennyi volt" , úgy, ahogy azt a kutyázásnál éreztem. Besokalltam, hogy órákat görnyedek a kutya felett egy-egy kiállítás előtt azért, hogy 2 percet bent tölthessek a ringben, majd végignézzem, ahogy az esetek legnagyobb százalékában egy teljesen inkorrekt végeredmény szülessen. Bejártam a világot, mégsem láttam semmit belőle, mert 5-6 kutya menedzselése után kinek van ideje várost nézni, mikor másnap kelhet megint hajnalok hajnalán, hogy egy csarnokban töltse a napot. Sajnáltam erre az időt...
Főként azért, mert megismertem valakit. Valakit, aki egy olyan életet mutatott meg nekem, amiről nem tudtam, hogy létezik, és hogy én vágyom rá. Lehet nincsenek már minden hétvégén új kalandok, elmebeteg ukrán katonák, Sarajevoi menekülések, de helyette vannak hétvégi túrák, kirándulások. Tökéletesen kiszámítható, boldog, KIEGYENSÚLYOZOTT napok.
A 2020-as év épp annyira sok változást hozott az első két hónapban, mint a 2018 júniusa. Megváltoztattam a munkaköröm, mert beláttam, felőröl az a temérdek munka, ami felettem roskadozott. Tudtam, vagy váltok, vagy belerokkanok, és 23 évesen, 2 év munka után kiégek. Teljesen. Ami egyrészről nevetséges, és számtalanszor megkaptam, hogy csak azért adom fel, mert egy gyenge, "Ipszilongenerációs" kislány vagyok, aki az első nehézségekkor önző módon lefalcol. Egy darabig hallgattam is ezekre a hangokra, kitartottam, heti közel 70 órákat dolgoztam, de még köszönetként így is csak annyit kaptam, miért mentem el a diplomaosztómra, ha a többiek nem adtak le mindent még határidőre.
Közben elvégeztem egy újságírói kurzust, ami nagyon sokat adott emberileg és szakmailag egyaránt. Szily Nórát, Vass Virágot és a többi inspiráló előadónkat hallgatva mintha visszatért volna belém az élet. Gyakornokként beleláthatok a következő hetekben a National Geographic és a Nők Lapja Egészség szerkesztőségi munkájába. Mi ez, ha nem kaland? Saját vállalkozásba is kezdtünk a tavalyi év folyamán, mely szerencsére nagyon szuperül halad.
Bevallom, mindig is féltem írni és betekintést adni az érzéseimről, a magánéletemről, hiszen mi van, ha mégsem jön össze? Mi van, ha minden elromlik? Vicces, hogy míg mások igyekeznek ország-világgal elhitetni, és bizonygatni, mennyire tökéletesen szép az életük, én addig igyekszem a magam módján titkolni. De úgy döntöttem, ezen változtatok idén, no persze nem fogom kiteregetni minden apró-cseprő pillanatunkat (igen csak kesernyés emlék fűzödik ehhez, amikor a közösségi média "segítségével" lopták el az udvarunkból a német juhászunkat - talán ez is megér egy postot...), de megtanulok kicsit személyesebben is írni, és tartalmat megosztani. Hiszen most sem abból áll az életünk, hogy itthon ücsörgök, és hétvégente mindig ugyanazokat az unalmas utakat járjuk be sétálás gyanánt.
Kezdésként elindítottam egy Youtube csatornát, melyre nem csak kutyás videók fognak felkerülni, hanem minden ami velünk kapcsolatos: utazások kutyával vagy anélkül, futóversenyek, sportok... Nem vagyok egy nagy videós császár, de biztos vagyok benne, hogy évek múltán jó lesz majd visszanézni.
Megjegyzések