Angolkaland #1
Már említettem párszor, számomra milyen kedves Anglia, mennyire szeretem az angol kutyákat, és a többi.... A nyelvvel sincs semmi bajom, sőt, sosem volt idegen nekem, hiszen anyukám angol tanár, ennek köszönhetően már születésem előtt hallottam a nyelvet. Sosem volt gondom a beszéddel, mindig mertem beszélni, és a hallgatási feladatokat is szeretem, rengeteg sorozatot, angol szöveget hallgatok....
Másnap eljött a nagyon nem várt búcsú pillanata, elbúcsúztam Bunnishtól, illetve mindent rengetegszer megköszönve Mike-tól és Emilytől. indultunk Winstoneba, Hilaryhez, a Mahinda kennel tulajdonosához. Flateseknek nem kell bemutatni Őt, 32 éve tenyészt, nagyon sikeres munkavonal tenyésztő.
Elég nehezen találtunk el oda, de végül sikerült.... A GPS (mert végül csak bekapcsoltuk) átvitt minket Biburyn, ami mindkettőnknek ellopta a szívét, csodálatos hely, egyszerűen hihetetlen milyen gyönyörű ott minden..... Végül egy gyönyörű kis farmhoz vitt ki minket. Csodálatos látvány tárult elénk.... Az a hely amiről mindig is álmodtam, igazi angol kőkerítés hátrafelé, az udvarban bent a kennelsor, virágok, otthonos kis házikó.... Pár pipi, és pár vendégkutyus a panzióban. Tipikus az az a hely ahol el tudnám képzelni hogy élek :) Hajjaj, kezdek kicsit sokat álmodozni nem?
Kicsit megmozgattuk a kutyusokat, aztán Hilary megmutatta Dudley-t, aki szintén belopta magát a szívembe. Gyönyörű küllemű kutyus, majd a pici Holly apukáját, SpudMuffin-t is előhozta nekünk. Csodálatos kutyák, valami fantasztikus volt látni őket.
Leültünk egy asztalkához, és beszélgettünk egy jó órát Hilaryvel és kislányával. Nagyon intelligens kislány, gyönyörűen beszélt angolul, szülei nagyon büszkék lehetnek rá. Hilary mindenben segített nekünk, csomót beszélgettünk a munkáról, kiképzésről, tenyésztésről. Kiderült, nem csak munka a fontos neki, hanem a küllem is.... Végre!!!! Nem gondoltam volna, hogy sikerül még egy ilyen tenyésztőt megismernem, aki így gondolkozik. (Oké, itt van nekem Márti, meg biztos van még pár ilyen tenyésztő.... De azért megnyugtató mindig ilyen emberekkel találkozni)
Hilary példaképemmé vált kicsit, azóta bújom a kutyái oldalát... remélem még meglesz a lehetőségem rá, hogy találkozzak vele.
Útközben Béla (navi) utasításait követtük, így nem tévedtünk el, kicsit én is nyugizhattam. Kicsit későn indultunk el a komphoz, így végül 2,5 órát kellett várnunk a következőre..... Úgyhogy nem késtünk le semmit... :) Kicsit volt idő gyakorolgatni Riverrel, már nagyon ügyes volt, pedig rengeteg inger érte.
Pihiztünk a kocsiban, aludni nem aludtam, de tudtam pihenni, készülve az esti hosszú útra. Bevallom őszintén, legyen akármilyen nevetséges, kigördült pár könnycsepp a szememből ahogy bámultam a fehér sziklákat, és tudtam, minden perccel egyre fogy az időm szeretett földemen.... Legszívesebben felmentem volna a gyönyörű mezőre ami ott fent van, de időnk már nem volt rá.... Legközelebb!
A kompon megvacsiztunk, beszélgettünk kicsit, szomorkodtunk, hogy ott hagyjuk Angliát, de megbeszéltük, rajta leszünk az ügyön, hogy egyszer majd a doveri sziklákat látva azt mondhassuk jogosan "jaj de jó újra itthon lenni".
Hosszú-hosszú út várt ránk Frankfurtig, egyszer álltunk meg, akkor is picit paráztunk a gyanús alakok miatt (mire nem jó, ha van nálad egy River....). Kicsit meglepődtünk amikor telefonjaink köszöntettek minket Hollandiába, mert nem ez az útvonal volt betervezve.... Nem kerültünk nagyot, de kicsit megijedtem, hogy akkor most mi is van....
A szállásra a tervezett 10 óra helyett másnap reggel 7-re értünk oda, és akkor, abban a pillanatban a világ legjobb dolgának tűnt bebújni a takaró alá, és hagyni, hogy elnyomjon az álom.
Már nem is tudom melyik városnál kerültünk egy nagyobb torlódásba, ahol egy magyar kamion mellé keveredtünk, akivel jót elbeszélgettünk, és még egy kis ACDC-t is hallgathattunk. Irtó jókat mulattunk ezekben a dugókban, habár csomó időt elveszítettünk vele... De ahogy "az öreg raszta tanítja" don't worry, be happy!
Egy benzinkútnál jót elbeszélgettem pár idős angol turistával (akik jót mosolyogtak, hogy honnan jövünk), illetve egy magyar sráccal is, hogy milyen fajta is az a flatcoat retri.
Nagy nehezen hazaértünk, gyors képmásolás, majd másnap utaztam haza Szilvitől kölcsön kapott Martin Deeley könyvvel a táskámban..... Már teljesen lázban égtem a következő utunkkal kapcsolatban.... De addig sok dolgom volt, ezt a sok tudást mind gyakorlatban is ki akartam próbálni a kutyáimon, és már alig vártam.... :)
Magát az angol mentalitást is imádom, a hagyományaikat.... Kétszer jártam a szigeteken, és minden alkalommal egyre inkább beleszerettem mindenbe.
Februárban, Fehován kérdezte meg Fieber Szilvi, lenne-e kedvem fordítani menni vele Angliába.... hát hogy a viharba nem? :)
Így történt az, hogy nagy szervezkedések, egyeztetések után július 5-én nekiindultam a nagy Pestnek egy hétre elegendő cuccal felpakolva. Szilvivel intézkedtünk kicsit még, elvittük mezőzni River-t és Joy-t, majd pár óra alvás után hajnali fél 3-kor keltünk, majd 4 körül nekivágtunk életünk talán eddigi legnagyobb kalandjának. Navigátor szerepében tündököltem, bár rólam tudni kell, a tájékozódási képességem egyenlő a nullával. De tényleg... katasztrófa...
Nagyon hosszú út állt előttünk, Szilvi, River és én előttem. Több mint 3000 km, 5 ország (ami később 6-ra sikerült) és egy kis hajókázás várt ránk. Hogy hová tartottunk? Angliába, azon belül is Huntingdon melletti kicsi városkába, Uptonba, a Cullum családhoz, Mike és Emily Cullum-höz.
Rengeteget beszélgettünk a terveinkről, célokról, meg minden féléről. Kicsit előttem is tisztázódott saját magamé, mit szeretnék csinálni, bár lefogadom, nem fog összejönni, hisz nincs senki aki hasonlót szeretne.... aztán ezt meg is cáfolta az utam, de erről később. Viszont a tudat, hogy Angliába tartok, olyan motivációt adott a jövőbeli álmaimat illetően, hogy képes voltam bármit megálmodni.
Közben kitaláltam, hogy jó lenne Riverrel gyakorolni egy kicsit, így szinte minden benzinkútnál ahol megálltunk gyakorolgattunk. Egyre ügyesebb volt a fiú, azt tudni kell róla, hogy eléggé anyás, de a végére már abszolút rám tudott figyelni, akármilyen inger gazdag környezetben működött. (étterem mellett, később kompon, akárhol, tényleg :) ) Legalább volt mivel tölteni a benzinkutas pihenéseket.
Fantasztikus volt úgy járkálni kutyával, hogy szinte akárhová bevihetted, mindenhol szívesen látták.
A hotel ahol megszálltunk Németországban nagyon-nagyon szép volt, csak kár, hogy egy autópályás lezárás miatt 2 órát kóvályogtunk, hanem többet.... Láttunk szép német falvakat, sőt, bekeveredtünk egy luxusnegyedbe is. Végül csak meg lett a Rosenpark hotel, ahol nagyon kedvesen és segítőkészen fogadtak minket. Vacsizni egy fini olasz étterembe mentünk, majd bedőltünk az ágyba, 20 óra talponlét és közel ennyi kocsizgatás után.
Nem sok alvás után nekivágtunk az utunk hátralevő részének, ahol már minden simán ment, a kompon is jó időnk volt. Kicsit meglepő, ám annál jobb érzés volt amikor a beszélgetésünket meghallva egy Írországban élő magyar férfi odajött kicsit hozzánk.
Hihetetlen volt meglátni a doveri sziklákat, elöntött a boldogság, tudtam, fantasztikus pár napot fogunk ott tölteni. Az első benzinkútnál megálltunk enni kicsit, persze ez a kaja nem más volt mint egy nagy adag fish & chips. Megfogadtam, hogy most csak azt fogok enni, ha már eddig sosem tettem. Aztán indultunk is tovább, a most már nem is olyan távoli ulticélunkhoz.
Huntingdon környékén kicsit eltévedtünk, de Mike volt olyan kedves, és kijött elénk a vasútállomásra, ugyanis ez volt az egyetlen hely amit el tudtunk magyarázni hol is van.
Őszintén kicsit tartottam ez egésztől, mennyire lesz kommunikatív, mennyire fogom megérteni (jó, angol nemzetiségű az egyik angoltanárom, de Paul tanárúr nagyon segítőkész, és gyönyörűen beszéli a nyelvet). Amint kiszállt a kocsiból és ahogy fogadott az minden negatív gondolatomat elhessegette. A kocsiban most már élvezhettem a tájat, a lemenő nap fényében úszó végtelen földeket nézve, angol rádiót hallgatva minden olyan tökéletesnek tűnt.... az a pillanat aminél azt kívánod, bárcsak örökké tartana. Ahol tényleg nincs semmi negatív gondolatod, semmi bú, bánat, csak a tudat, hogy igen, ott vagy. Angliában, az Egyesült Királyságban.
Rengeteget beszélgettünk a terveinkről, célokról, meg minden féléről. Kicsit előttem is tisztázódott saját magamé, mit szeretnék csinálni, bár lefogadom, nem fog összejönni, hisz nincs senki aki hasonlót szeretne.... aztán ezt meg is cáfolta az utam, de erről később. Viszont a tudat, hogy Angliába tartok, olyan motivációt adott a jövőbeli álmaimat illetően, hogy képes voltam bármit megálmodni.
Közben kitaláltam, hogy jó lenne Riverrel gyakorolni egy kicsit, így szinte minden benzinkútnál ahol megálltunk gyakorolgattunk. Egyre ügyesebb volt a fiú, azt tudni kell róla, hogy eléggé anyás, de a végére már abszolút rám tudott figyelni, akármilyen inger gazdag környezetben működött. (étterem mellett, később kompon, akárhol, tényleg :) ) Legalább volt mivel tölteni a benzinkutas pihenéseket.
Fantasztikus volt úgy járkálni kutyával, hogy szinte akárhová bevihetted, mindenhol szívesen látták.
A hotel ahol megszálltunk Németországban nagyon-nagyon szép volt, csak kár, hogy egy autópályás lezárás miatt 2 órát kóvályogtunk, hanem többet.... Láttunk szép német falvakat, sőt, bekeveredtünk egy luxusnegyedbe is. Végül csak meg lett a Rosenpark hotel, ahol nagyon kedvesen és segítőkészen fogadtak minket. Vacsizni egy fini olasz étterembe mentünk, majd bedőltünk az ágyba, 20 óra talponlét és közel ennyi kocsizgatás után.
Nem sok alvás után nekivágtunk az utunk hátralevő részének, ahol már minden simán ment, a kompon is jó időnk volt. Kicsit meglepő, ám annál jobb érzés volt amikor a beszélgetésünket meghallva egy Írországban élő magyar férfi odajött kicsit hozzánk.
Hihetetlen volt meglátni a doveri sziklákat, elöntött a boldogság, tudtam, fantasztikus pár napot fogunk ott tölteni. Az első benzinkútnál megálltunk enni kicsit, persze ez a kaja nem más volt mint egy nagy adag fish & chips. Megfogadtam, hogy most csak azt fogok enni, ha már eddig sosem tettem. Aztán indultunk is tovább, a most már nem is olyan távoli ulticélunkhoz.
Huntingdon környékén kicsit eltévedtünk, de Mike volt olyan kedves, és kijött elénk a vasútállomásra, ugyanis ez volt az egyetlen hely amit el tudtunk magyarázni hol is van.
Őszintén kicsit tartottam ez egésztől, mennyire lesz kommunikatív, mennyire fogom megérteni (jó, angol nemzetiségű az egyik angoltanárom, de Paul tanárúr nagyon segítőkész, és gyönyörűen beszéli a nyelvet). Amint kiszállt a kocsiból és ahogy fogadott az minden negatív gondolatomat elhessegette. A kocsiban most már élvezhettem a tájat, a lemenő nap fényében úszó végtelen földeket nézve, angol rádiót hallgatva minden olyan tökéletesnek tűnt.... az a pillanat aminél azt kívánod, bárcsak örökké tartana. Ahol tényleg nincs semmi negatív gondolatod, semmi bú, bánat, csak a tudat, hogy igen, ott vagy. Angliában, az Egyesült Királyságban.
Mike amolyan igazi angolosan fogadott minket, megkínált egy-egy bögre finom teával. Otthonos nappalijukban foglaltunk helyet, és kezdtünk el beszélgetni. Gyönyörű helyiség volt, kandalló, kutyák fotói, festményei, szobrok, könyvek vadászkutyákról és a többi.... De azt hiszem el tudjátok képzelni nem? Paradicsom.... Egyszer nekem is hasonló házikóm lesz. Barna téglás emeletes házikó, és belül tele-tele goldis fotókkal, festményekkel, és minden vadászós dísztárggyal.
Varázslatos, filmbe illő dolog volt ott ülni összegubózva, és figyelni Mike minden szavát. Kicsit kifaggattam Szilvi kérésére a kölykökkel való munkáról, hogyan is, mikor kell elkezdeni. Nagyon örültem, hogy Iannel nem kezdtem bele semmibe, hiszen tele voltam kételyekkel, amiket most Mike megválaszolt. Pontosan 25 éve jár retrieverjeivel, spánieljeivel munkaversenyekre, így egy tapasztalt szakember oszthatta meg velünk a fortélyait. Amit tanít, amit vall pedig az, hogy mindannyian követünk el hibákat, és őt az jogosítja fel, hogy tanítson kutyásokat, hogy több hibát követett el mint ők.
Nagyon jól el tudtunk kommunikálni, gyorsan feloldódtam, és mertem beszélni. Nem mindig jutott eszembe a legtökéletesebb, legszebb kifejezés, de szerintem -remélem- nem voltam annyira gáz.... :)
Este csak úgy bezuhantunk az ágyba, és aludtunk....
Délelőtt megnéztünk Szilvi kiskutyusát, pontosan melyikőjük is lesz az. Tündéri kismanó, hihetetlenül aranyos személyiséggel... Imádni való picike! Sokkal később, nagy tanakodások után Holly nevet kapta, már Németország környékén. :)
Délben elmentünk állatorvoshoz is. Nagyon kellemes kis rendelő volt, kedves orvosok, asszisztensek, szép környezet. Amit bent megfigyeltünk, hogy a kutyák egytől egyig jól szocializált kutyusok, 5-6 kutya volt bent, egy morgás, rossz pillantás nem volt. Ilyet még nem nagyon tapasztaltam, hiszen volt azért itt is domináns egyed, félős, és picitől a hatalmas kutyusig minden megfordult - minden morgás nélkül.
Reggel totál belezúgtam egy kutyusba, és ez a mai napig megvan, azóta ez a fajta a második szívszerelmem.... Bunnishba név szerint, egy 3 éves angol springer spánielbe. Nagyon sikeres munkakutya, anatómiailag is nagyon okés, kiegyensúlyozott kiskutya. Picit érzékeny, ez nekem nem is gond, sőt.... Először azt hittem ez együtt jár a félénkséggel, de abszolút nem... Nagyon bújós, tündéri kiskutyus, aki pár nappal miután elmentünk adott életet 6 kiskutyának. Bunnish, Bunnish..... azt hiszem egyszer lesz a vérvonaladból egy kutyusom :)
Elmentünk kajálni, valamint Huntingdonban is szétnéztünk, fotóztunk kicsit. Egyszerűen imádom az angol városok hangulatát.... :)
Este pedig elmentünk Mikékkal közösen egy pub-ba, megkóstolhattam az igazi angol sört (nekem spec. sokkal jobban ízlett) és hatalmasakat nevettünk a többiekkel, nagyon kedves emberekkel találkoztunk, illetve végig beszélgettünk Emily-vel miközben fini snackeket kajálgattunk. Örülök, hogy Emilyt is kicsit közelebbről megismerhettem, Vele nem nagyon volt addig lehetőségünk beszélgetni, ugyanis rengeteget dolgozik, és ezért fáradt volt mindig. Beszéglettünk a terveimről, a munkájáról, az angol kultúráról, helyi dolgokról.
Volt ott egy lány aki tudott magyarul nagyon jól, vele is beszélgettünk kicsit :)
Varázslatos, filmbe illő dolog volt ott ülni összegubózva, és figyelni Mike minden szavát. Kicsit kifaggattam Szilvi kérésére a kölykökkel való munkáról, hogyan is, mikor kell elkezdeni. Nagyon örültem, hogy Iannel nem kezdtem bele semmibe, hiszen tele voltam kételyekkel, amiket most Mike megválaszolt. Pontosan 25 éve jár retrieverjeivel, spánieljeivel munkaversenyekre, így egy tapasztalt szakember oszthatta meg velünk a fortélyait. Amit tanít, amit vall pedig az, hogy mindannyian követünk el hibákat, és őt az jogosítja fel, hogy tanítson kutyásokat, hogy több hibát követett el mint ők.
Nagyon jól el tudtunk kommunikálni, gyorsan feloldódtam, és mertem beszélni. Nem mindig jutott eszembe a legtökéletesebb, legszebb kifejezés, de szerintem -remélem- nem voltam annyira gáz.... :)
Este csak úgy bezuhantunk az ágyba, és aludtunk....
Délelőtt megnéztünk Szilvi kiskutyusát, pontosan melyikőjük is lesz az. Tündéri kismanó, hihetetlenül aranyos személyiséggel... Imádni való picike! Sokkal később, nagy tanakodások után Holly nevet kapta, már Németország környékén. :)
Délben elmentünk állatorvoshoz is. Nagyon kellemes kis rendelő volt, kedves orvosok, asszisztensek, szép környezet. Amit bent megfigyeltünk, hogy a kutyák egytől egyig jól szocializált kutyusok, 5-6 kutya volt bent, egy morgás, rossz pillantás nem volt. Ilyet még nem nagyon tapasztaltam, hiszen volt azért itt is domináns egyed, félős, és picitől a hatalmas kutyusig minden megfordult - minden morgás nélkül.
Reggel totál belezúgtam egy kutyusba, és ez a mai napig megvan, azóta ez a fajta a második szívszerelmem.... Bunnishba név szerint, egy 3 éves angol springer spánielbe. Nagyon sikeres munkakutya, anatómiailag is nagyon okés, kiegyensúlyozott kiskutya. Picit érzékeny, ez nekem nem is gond, sőt.... Először azt hittem ez együtt jár a félénkséggel, de abszolút nem... Nagyon bújós, tündéri kiskutyus, aki pár nappal miután elmentünk adott életet 6 kiskutyának. Bunnish, Bunnish..... azt hiszem egyszer lesz a vérvonaladból egy kutyusom :)
Elmentünk kajálni, valamint Huntingdonban is szétnéztünk, fotóztunk kicsit. Egyszerűen imádom az angol városok hangulatát.... :)
Este pedig elmentünk Mikékkal közösen egy pub-ba, megkóstolhattam az igazi angol sört (nekem spec. sokkal jobban ízlett) és hatalmasakat nevettünk a többiekkel, nagyon kedves emberekkel találkoztunk, illetve végig beszélgettünk Emily-vel miközben fini snackeket kajálgattunk. Örülök, hogy Emilyt is kicsit közelebbről megismerhettem, Vele nem nagyon volt addig lehetőségünk beszélgetni, ugyanis rengeteget dolgozik, és ezért fáradt volt mindig. Beszéglettünk a terveimről, a munkájáról, az angol kultúráról, helyi dolgokról.
Volt ott egy lány aki tudott magyarul nagyon jól, vele is beszélgettünk kicsit :)
Másnap eljött a nagyon nem várt búcsú pillanata, elbúcsúztam Bunnishtól, illetve mindent rengetegszer megköszönve Mike-tól és Emilytől. indultunk Winstoneba, Hilaryhez, a Mahinda kennel tulajdonosához. Flateseknek nem kell bemutatni Őt, 32 éve tenyészt, nagyon sikeres munkavonal tenyésztő.
Elég nehezen találtunk el oda, de végül sikerült.... A GPS (mert végül csak bekapcsoltuk) átvitt minket Biburyn, ami mindkettőnknek ellopta a szívét, csodálatos hely, egyszerűen hihetetlen milyen gyönyörű ott minden..... Végül egy gyönyörű kis farmhoz vitt ki minket. Csodálatos látvány tárult elénk.... Az a hely amiről mindig is álmodtam, igazi angol kőkerítés hátrafelé, az udvarban bent a kennelsor, virágok, otthonos kis házikó.... Pár pipi, és pár vendégkutyus a panzióban. Tipikus az az a hely ahol el tudnám képzelni hogy élek :) Hajjaj, kezdek kicsit sokat álmodozni nem?
 |
| Bibury forrás: google |
.jpg) |
| Bibury forrás: google |
Kicsit megmozgattuk a kutyusokat, aztán Hilary megmutatta Dudley-t, aki szintén belopta magát a szívembe. Gyönyörű küllemű kutyus, majd a pici Holly apukáját, SpudMuffin-t is előhozta nekünk. Csodálatos kutyák, valami fantasztikus volt látni őket.
Leültünk egy asztalkához, és beszélgettünk egy jó órát Hilaryvel és kislányával. Nagyon intelligens kislány, gyönyörűen beszélt angolul, szülei nagyon büszkék lehetnek rá. Hilary mindenben segített nekünk, csomót beszélgettünk a munkáról, kiképzésről, tenyésztésről. Kiderült, nem csak munka a fontos neki, hanem a küllem is.... Végre!!!! Nem gondoltam volna, hogy sikerül még egy ilyen tenyésztőt megismernem, aki így gondolkozik. (Oké, itt van nekem Márti, meg biztos van még pár ilyen tenyésztő.... De azért megnyugtató mindig ilyen emberekkel találkozni)
Hilary példaképemmé vált kicsit, azóta bújom a kutyái oldalát... remélem még meglesz a lehetőségem rá, hogy találkozzak vele.
Útközben Béla (navi) utasításait követtük, így nem tévedtünk el, kicsit én is nyugizhattam. Kicsit későn indultunk el a komphoz, így végül 2,5 órát kellett várnunk a következőre..... Úgyhogy nem késtünk le semmit... :) Kicsit volt idő gyakorolgatni Riverrel, már nagyon ügyes volt, pedig rengeteg inger érte.
Pihiztünk a kocsiban, aludni nem aludtam, de tudtam pihenni, készülve az esti hosszú útra. Bevallom őszintén, legyen akármilyen nevetséges, kigördült pár könnycsepp a szememből ahogy bámultam a fehér sziklákat, és tudtam, minden perccel egyre fogy az időm szeretett földemen.... Legszívesebben felmentem volna a gyönyörű mezőre ami ott fent van, de időnk már nem volt rá.... Legközelebb!
A kompon megvacsiztunk, beszélgettünk kicsit, szomorkodtunk, hogy ott hagyjuk Angliát, de megbeszéltük, rajta leszünk az ügyön, hogy egyszer majd a doveri sziklákat látva azt mondhassuk jogosan "jaj de jó újra itthon lenni".
Hosszú-hosszú út várt ránk Frankfurtig, egyszer álltunk meg, akkor is picit paráztunk a gyanús alakok miatt (mire nem jó, ha van nálad egy River....). Kicsit meglepődtünk amikor telefonjaink köszöntettek minket Hollandiába, mert nem ez az útvonal volt betervezve.... Nem kerültünk nagyot, de kicsit megijedtem, hogy akkor most mi is van....
A szállásra a tervezett 10 óra helyett másnap reggel 7-re értünk oda, és akkor, abban a pillanatban a világ legjobb dolgának tűnt bebújni a takaró alá, és hagyni, hogy elnyomjon az álom.
Már nem is tudom melyik városnál kerültünk egy nagyobb torlódásba, ahol egy magyar kamion mellé keveredtünk, akivel jót elbeszélgettünk, és még egy kis ACDC-t is hallgathattunk. Irtó jókat mulattunk ezekben a dugókban, habár csomó időt elveszítettünk vele... De ahogy "az öreg raszta tanítja" don't worry, be happy!
Egy benzinkútnál jót elbeszélgettem pár idős angol turistával (akik jót mosolyogtak, hogy honnan jövünk), illetve egy magyar sráccal is, hogy milyen fajta is az a flatcoat retri.
Nagy nehezen hazaértünk, gyors képmásolás, majd másnap utaztam haza Szilvitől kölcsön kapott Martin Deeley könyvvel a táskámban..... Már teljesen lázban égtem a következő utunkkal kapcsolatban.... De addig sok dolgom volt, ezt a sok tudást mind gyakorlatban is ki akartam próbálni a kutyáimon, és már alig vártam.... :)
Megjegyzések