Ígéret
Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó, tartja a közmondás. Nem szoktam ígérgetni, hiszen nem szeretem megszegni a szavam.
Októberben azonban szokásommal felhagytam egy este, amikor Ingrid nagyon rosszul volt. Előtte pár nappal fedeztem fel, hogy a régi szép erős izomzatát sehol sem találom, helyette csak a bőre alatt a csontokat érzem. Két napra rá, már felállni sem tudott a nagylány, éjszaka kellős közepén indultunk el Annákhoz, kétségbeesve, és kételyek közt, vajon hazajön-e még velünk, vagy búcsút kell intenünk egymásnak. Annáék álla is leesett, a három hete kezelt normális súlyú és izomzatú kutya már nincs sehol. Megígértem neki, ha erős marad, és jobban lesz, elmegyünk a kedvenc helyünkre sétálni egyet. A fenyőerdőbe, ahol annyit időztünk régen.
December harmadikán nagy esők, szelek után végre kisütött a nap, az idő is felmelegedett kicsit. Rögtön tudtam, ez lesz a mi napunk Gridivel, azon a héten szokatlanul vidám, és mozgékony volt. Pórázt, nyakörvet tettem rá, és megindultunk szépen, lassan, az ő kis tempójában az erdő felé. Nem siettünk, időnk mint a tenger. Amint átmentünk a kövesúton, ami elválaszt minket a pusztától lecsatoltam róla a pórázt, életemben először, teljes nyugalommal. Jót mosolyogtam azon, egyáltalán, minek is hoztam magammal pórázt. Eltökélten, maga elé meredve indult el, mellettem ballagott, a másik keréknyomban, felvettem a ritmusát, és azon tűnődtem, hogy tényleg ez volt az, amire mindig is vágytam? A megszelídíthetetlen, örökké több száz méterre tőlem rohanó kutyám mellettem ballagott.... Öregesen, de azért, csóválva. Ó, mit meg nem adnék, ha még egyszer látnám azt a mosolyt az arcán, ahogy fut....
Lassan, békésen sétáltunk, némán, egymás mellett. Őzek, ölyvek, nyulak társaságát is élvezhettünk, amit Ingrid csak megemelt fejjel, majd kissé erőteljesebb léptekkel nyugtázott. Félúton aztán elfogyott az ereje, megállt, hátsó lábai remegtek, majd leült. Furcsán, lábait maga mellé nyújtva, hátát begörbítve. Nagy, szomorú sötét szemekkel nézett rám, mintha mondani akarna valamit.... Leguggoltam mellé, oldalára fektettem, masszíroztam kicsit a lábait, ahol izom már alig alig volt. Kis idő múlva erőt vett magán, fojtattuk az utunkat, egészen az erdő széléig, ahol leült, majd oldalára feküdt. Sokáig ültem mellette, figyeltem a mellkasa emelkedését és süllyedését, szívverését, ami szépen lassan lecsillapodott. Egyszer csak felkapta a fejét, mint aki meghallott valamit, majd felült, és elindult. Sétált a mezőn egymaga, meg-megállva, visszanézve rám. Szépen lassan sétáltam utána, jó harminc, negyven méterre eltávolodott, szaglászott, jelölgetett. Megállt, széllel szembe fordult, lábai remegtek, de ő csak figyelt. Ágak ropogását, madarak dalát. Szokatlanul csendes volt az erdő, se egy fácán, se egy ölyv, se a szajkópár, és még az állandó lakosok, az őzek sem jelentkeztek.
Megindult vissza felém, lefeküdt a lábamhoz, majd kis pihenő után elindult haza, de nem sokáig jutottunk, mozgása egyre jobban koordinálatlan lett, jobb felét alig tudta használni, megállt, segítséget kért. Felvettem, vittem kicsit kézben, majd megint jött mögöttem egy darabig. Az ő sétái rövidültek, a kezemben töltött idő egyre hosszabb lett, míg végül már nem tudott felállni.Megint elszörnyülködtem azon, mennyire könnyű, és a csontjai mennyire élesen érződnek.
Bevittem a garázsba a pihe-puha helyére, ahol kiskiflibe gömbölyödött, majd hálásan nézett rám, farka csóvált, szája arra a rég nem látott mosolyra húzódott. Pár perc múlva amikor vízzel teli tállal visszatértem hozzá, már az igazak álmát aludta.
Októberben azonban szokásommal felhagytam egy este, amikor Ingrid nagyon rosszul volt. Előtte pár nappal fedeztem fel, hogy a régi szép erős izomzatát sehol sem találom, helyette csak a bőre alatt a csontokat érzem. Két napra rá, már felállni sem tudott a nagylány, éjszaka kellős közepén indultunk el Annákhoz, kétségbeesve, és kételyek közt, vajon hazajön-e még velünk, vagy búcsút kell intenünk egymásnak. Annáék álla is leesett, a három hete kezelt normális súlyú és izomzatú kutya már nincs sehol. Megígértem neki, ha erős marad, és jobban lesz, elmegyünk a kedvenc helyünkre sétálni egyet. A fenyőerdőbe, ahol annyit időztünk régen.
December harmadikán nagy esők, szelek után végre kisütött a nap, az idő is felmelegedett kicsit. Rögtön tudtam, ez lesz a mi napunk Gridivel, azon a héten szokatlanul vidám, és mozgékony volt. Pórázt, nyakörvet tettem rá, és megindultunk szépen, lassan, az ő kis tempójában az erdő felé. Nem siettünk, időnk mint a tenger. Amint átmentünk a kövesúton, ami elválaszt minket a pusztától lecsatoltam róla a pórázt, életemben először, teljes nyugalommal. Jót mosolyogtam azon, egyáltalán, minek is hoztam magammal pórázt. Eltökélten, maga elé meredve indult el, mellettem ballagott, a másik keréknyomban, felvettem a ritmusát, és azon tűnődtem, hogy tényleg ez volt az, amire mindig is vágytam? A megszelídíthetetlen, örökké több száz méterre tőlem rohanó kutyám mellettem ballagott.... Öregesen, de azért, csóválva. Ó, mit meg nem adnék, ha még egyszer látnám azt a mosolyt az arcán, ahogy fut....
Lassan, békésen sétáltunk, némán, egymás mellett. Őzek, ölyvek, nyulak társaságát is élvezhettünk, amit Ingrid csak megemelt fejjel, majd kissé erőteljesebb léptekkel nyugtázott. Félúton aztán elfogyott az ereje, megállt, hátsó lábai remegtek, majd leült. Furcsán, lábait maga mellé nyújtva, hátát begörbítve. Nagy, szomorú sötét szemekkel nézett rám, mintha mondani akarna valamit.... Leguggoltam mellé, oldalára fektettem, masszíroztam kicsit a lábait, ahol izom már alig alig volt. Kis idő múlva erőt vett magán, fojtattuk az utunkat, egészen az erdő széléig, ahol leült, majd oldalára feküdt. Sokáig ültem mellette, figyeltem a mellkasa emelkedését és süllyedését, szívverését, ami szépen lassan lecsillapodott. Egyszer csak felkapta a fejét, mint aki meghallott valamit, majd felült, és elindult. Sétált a mezőn egymaga, meg-megállva, visszanézve rám. Szépen lassan sétáltam utána, jó harminc, negyven méterre eltávolodott, szaglászott, jelölgetett. Megállt, széllel szembe fordult, lábai remegtek, de ő csak figyelt. Ágak ropogását, madarak dalát. Szokatlanul csendes volt az erdő, se egy fácán, se egy ölyv, se a szajkópár, és még az állandó lakosok, az őzek sem jelentkeztek.
Megindult vissza felém, lefeküdt a lábamhoz, majd kis pihenő után elindult haza, de nem sokáig jutottunk, mozgása egyre jobban koordinálatlan lett, jobb felét alig tudta használni, megállt, segítséget kért. Felvettem, vittem kicsit kézben, majd megint jött mögöttem egy darabig. Az ő sétái rövidültek, a kezemben töltött idő egyre hosszabb lett, míg végül már nem tudott felállni.Megint elszörnyülködtem azon, mennyire könnyű, és a csontjai mennyire élesen érződnek.
Bevittem a garázsba a pihe-puha helyére, ahol kiskiflibe gömbölyödött, majd hálásan nézett rám, farka csóvált, szája arra a rég nem látott mosolyra húzódott. Pár perc múlva amikor vízzel teli tállal visszatértem hozzá, már az igazak álmát aludta.
Megjegyzések