Ingrid 2004.11.24.-2014.12.05.

Az állatok mindig is életem részei voltak, világ életemben akartam egy kutyát, no persze, ha lehet egy cuki szőrmók goldent, de olyan mindegy volt nekem. Kutya legyen, ez volt a lényeg.

8 éves voltam amikor végre valahára saját kutyám lehetett. Szüleim labradort akartak, de csak-csak elmentünk megnézni egy kicsi goldent. Persze, kölyökkutya, rögtön beleszerettünk a kajla kiskutyába, aki azonnal feloldódott, és vidáman játszott velünk. Pár héttel később elmentünk az akkor már 4-5 hónapos kölyökért, akinek a nevét évek óta tudtam, hogy Ingrid lesz, mint a kedvenc mesém Nils Holgersson egyik vadluda. 

ingridke növögetett, ahogy én is. Mindig is rajongtam érte, ám lehetőség híján nem sok közös programunk volt. Sétálni néha néha elmentünk, de minden nap foglalkoztam vele valamennyit. Egy biztos, remek barátom volt jóban, rosszban egyaránt. Emlékszem, mindent elmondtam neki, kibe vagyok szerelmes, kivel vesztem össze, milyen rosszaságot követtünk el, ő pedig mindig lelkesen hallgatott. Mekkorákat játszottunk, labdáztunk.. órákig lehetett dobálni neki, sosem fáradt el... olyan volt Ő, mint egy elemes rugó. 

Négy éves volt, amikor születtek kölykei, akik megváltoztatták az egész életemet. Rájöttem, mekkora hiba is volt ez a felelőtlen döntés, és ahogy a kölykök után nyomoztam, hova is kerülhettek szépen lassan, belecsöppentem a kutyás életbe. A mai napig egyik legjobb barátaimat ismertem meg általa, elkezdtünk különböző sportokat kipróbálni, minden nap sétálni, és tanulni. Nem volt egyszerű eset, világból kiszaladt amikor először lecsatoltam a pórázt róla, és óóóóó mennyi időt és szakirodalmat olvastam, hány szakember véleményét kértem én ki... Persze, haszna alig alig volt... 

Ahogy teltek múltak az évek, egyre inkább kutyás lettem, kutyás rendezvényeken egyre gyakrabban voltam jelen, és egyre több ember ismert engem, és a mindigcsóválósvigyorgós Ingridet. Nem lehetett őt szeretni, hiszen a rendezvényeken egy angyalka volt, tökéletes mintakutya szerepbe bújt. Versenyeken is szépen szerepeltünk, habár sosem készültünk sokat, tudtam, hogy valamit úgyis alkotunk. 

Rengeteg barátot szereztem neki köszönhetően, kutyasulisokat, goldeneseket, munkakutyásokat... Minden neki köszönhető, annak, hogy egy tökéletlen tökéletesség volt, mindenbe belekóstolhattam vele, számtalan sport embereit ismerhettem meg általa. Hiába rontottam el nála számtalan dolgot, mintha meg sem történt volna, előröl kezdhettem mindent vele.

Az utolsó két évünk volt a legszebb..... kezdtem elfogadni őt, milyen is, kezdtem élvezni vele az életet, kezdtem ráérezni, mit is jelent kutyázni. Kevesebbet jártam vele társaságba, egyedül sétáltunk minden nap egy keveset, amire volt kis időm. Így, hogy csak mi ketten voltunk, könnyebbvolt elfogadni a problémákat, és nem harcolni vele többet.

2014 augusztusában nyertünk először dogdancing versenyen....Akkoriban gyomorgyulladásokkal küszködtünk, egyik rendezvényről hoztuk haza. Pár héttel később Ingrid napról napra kevesebbet mozgott, egyre kevesebbet játszott, és hamarabb fáradt, de a vérképe tökéletes volt, betudtuk az öregedésnek és a frontnak a fáradékonyságot. 

Október elején vettem észre, hogy az izomzata sehol nincs, csak csont és bőr van helyette, két nap múlva pedig éjszaka rohantunk Annáékhoz, amikor már nem tudott felállni. Annának köszönhetem, hogy még másfél hónapig velünk volt. Az idő alatt  nagyon hullámzó volt az állapota, hol rosszabbul, hol jobban volt. Az első pár hétben alig tudtam ránézni, nem voltam képes elfogadni, hogy az én kutyám ilyen állapotban van. Utána igyekeztem megadni neki mindent... a kedvenc kajáit, vele tanultam kint, ha úgy volt ereje sétálgattunk. 

December elején, harmadikán pontosan elmentünk egy nagy sétára verőfényes napsütésben. Ingridke kedve is kivirult, talán életem legszebb három óráját öltöttem vele, habár hazafelé kézben kellett már hoznom. De az a séta valami csodálatos volt.  Este is jókedvű volt, mintha visszakaptam volna a régi Gridit.

Másnap hirtelen rosszul lett, elesett a két lépcsőfokon amin a garázsba kell menni, majd nem evett, csak feküdt, és rám nézett. Nehezen kapott már levegőt, mintha nem is a tüdejébe, hanem a gyomrába szívta volna az oxigént... Már akkor sejtettem, közeleg az idő...

Másnap reggel arra a látványra keltem fel, amire reméltem, sosem fogok... Bárkivel, akivel beszéltem csak annyit mondott, kutyához méltó élete legyen... Hát, ez már nem volt az.... Saját pisijében, remegve találta rá... Nem tudott már felállni. A család elbúcsúzott tőle.

Szörnyű napom volt a suliban, a percek csigalassúak voltak.Délután előrehoztam a kiskertbe, órákhosszat ültem mellette amíg Gergő Annával konzultált. Egyszer Ingrid a kezemhez nyomta az száját, amiben pár darab fácántoll volt. Ez annyira tipikus volt tőle... Mindig, mindig a vad. 

2014 12.05-én, pénteken 17:20-kor ment el a kicsi lány. A kocsiban végig hozzám bújt, és a szuri után elalvás közben is engem nézett. Amikor megkapta az utolsó szurit, és nyüszített egyet halkan, mint amolyan viszlát köszönés egy világ omlott bennem össze, tudtam, innen nincs visszaút. 

Olyan, mintha sosem éltem volna nélküle, mintha minden percemben velem lett volna, mintha születésemtől kezdve mellettem sétált volna mindig... Talán, csak azért, mert miatta kezdtem el igazán élni, mellette voltam igazán ember. 

Amikor eltemettük nekiállt esni az eső, mintha az ég is őt siratta volna. Ianke némán ült mellettem, nekemdöldt, és Gridit nézte. A kisvizslák nyüszítve próbálták kihúzni, és őrült módjára nyalogatták, bökdösték őt. 

Azt mondják, mindenki addig marad itt velünk, amíg valami tanítanivalója van számunkra. Ingrid az utolsó pillanatig tanított igaz szeretetre, törődésre, barátságra, tiszteletre, megbecsülésre... és végül, elfogadásra és elengedésre. Azt is mondják, idővel könnyebb lesz. De ez nem igaz. Ugyan úgy fáj minden pillanat, amikor nem jön elő a házából. Amikor reggel megyek el, és várok rá, majd rájövök, ő többet nem jön elő. Amikor a képeit meglátom, vagy amikor meglátok valamit, amiről eszembe jut. Az egyetlen különbség, hogy idővel már nem sír az ember, hanem ezt átveszi az üres fájdalom. Az űr amit maga után hagyott sosem lesz pótolva. Mintha a lelkem egy darabja szakadt volna le, mintha nem is ugyan az az ember lennék. 

Ingrid, egyszer még találkozunk, és akkor már semmi nem választhat el majd bennünket. 

Végül, szeretném egyik nagyon jó barátom versét bemásolni, amit most, a napokban írt nekem. Köszönöm szépen Krisztián!!! ♥

Ingrid


Most leszek szép, most leszek, egyszer
jegyezd meg jól, mert most világgá, elmegyek.

A ködbe harapni most tudok igazán,
a vadkacsák hangján most szólok legkedvesebben.
Mancsomon nincsen más, mint emlékeink füve, pora.
Nincs is szebb a mocsár párlatnál;
egy daru-édesanya sír a nád között.
A fák lugasokká hajoltak,
őzek vonultak át alatta.
Nappal éltél mindig-mind végig,
az ég teste szikrázik a bundámban;
és te is az vagy, csillag, a közös galaxisunkban.

Most leszek szép, most leszek, egyszer
jegyezd meg jól, mert most világgá, elmegyek.