Futó lettem

 Sokszor gondolkoztam ezen a bejegyzésen, nekifogjak, vagy sem. Miután nekifogtam többször hagytam abba, nem éreztem fontosnak ezt a postot, hiszen annyira nem a kutyázásról szól... Nem tippeket szeretnék megosztani, de mégis az életünk fontos része lett az elmúlt év során, és ha csak 1 ember kezd el futni miattunk egyszer, már megérte.

10 éves koromban eltiltottak minden sporttevékenységtől, de legfőképp a futástól hála pár szívbetegségnek. Ezáltal igen szépen el is kényelmesedtem, így amikor zöld utat kaptam a futáshoz nem éltem a lehetőséggel, jártam pár sportszakkörre, ímmel-ámmal, de a futást mindig is gyűlöltem. Amikor gimibe kerültem végképp feladtam minden sportolást, ahogy egyre idősebb lettem úgy lógtam el egyre több tesiórát, végzősként egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tesiztem. Talán évente 1-2x elmentem futni, amikor láttam Blanka milyen sokat edz a huskykkal, de hosszabbtávon sosem ment.

Jött az egyetem, ahol szintén mentesültem a tesiórák alól - angolul hallgatom a tárgyakat, és így valamiért nekünk nem volt kötelező a tesi. 

A sok punnyadásnak megvolt az ára - nehezen futottam a köröket a kiállítási ringekben, vadászatokon is mindenki jobban bírta a strapát nálam, még a bőven nyugdíjaskorúak is. Ciki. De talán a legcikibb az volt, amikor Lengyelországban a GYSU-n alig tudtam felmászni a kisebb dombra a laza sétánkon. A többiek már rég lehagytak engem, és a hüttében iszogattak, én meg lihegve támasztottam az egyik fát és azért imádkoztam hogy ne essek össze. 20 évesen ez szégyen, nincs mentség.

Tavaly ősszel kezdtem el futni menni, először csak azért, mert le akartam adni pár kg-t. Ivett-től kaptam egy edzéstervet, ahol először 1 perc futás után 1 percet kellett sétálni, és ezt 5x megismételni, majd minden nap egyre többet egyre többször futni. Halál volt, még ez is számomra, de napról napra jobban bírtam. Anna, kolis szobatársam is elkisért mindig, akinek ez nem volt kihívás, de nekem igazán jól jött néhány motiváló mondat. Mint amikor a dombra akartam felküzdeni magam, ő pedig háttal futott előttem (neki nyilván meg se kottyant) és azzal bíztatott, hogy milyen csinos lesz ettől egy bizonyos testrészem és ez mennyire fog imponálni egy srácnak aki éppen nagyon tetszett nekem. :-) Jó taktika volt, meg kell, hogy mondjam. 

A nagy változást a Polar órám hozta meg az életemben, amit márciusban vettem. Bevallom eléggé féltem a vételtől, nem volt olcsó mulattság, és attól tartottam, majd nem fogom kihasználni. De talán az egyik legjobb döntésem volt, pontos edzésterv alapján tudtam edzeni, ami a pulzusomhoz volt igazítva, így az elején meglepően lassan kellett futnom, mert a pulzusom az egekben volt, de szépen lassan kitartó munkával sikerült szépen lassan megerősödnöm, és egyre jobban élveztem az edzéseket. 

Az elején csak akkor futottam, ha épp ráértem aznap, majd egyre több áldozatot hoztam annak érdekében, hogy a Polar-os edzéseimet teljesítsem. Az első cél 2017-re a 10K volt, amit már május környékén teljesítettem, így az idő javítása maradt csak, ami sikerült is, több mint 1 perc/km-el, kényelmes tempóban. 
Majd kicsit később azt vettem észre, hogy mindig keresem a lehetőséget, hogy futni tudjak menni. Prágában Ivettel, Svédországban a konferencia előtt, Mariborban a kiállítási nap előtt, a trainingnapokon Tardoson, vagy épp két óra közötti szünetben. 

Így 350 km után 2017-ben talán mondhatom, hogy futó lettem, és ezt a kutyázásnak is köszönhetem. Hiszen majdnem minden km-t úgy futottam le, hogy a kutyám is velem volt. Hol bekötve canicrossoztunk, hol mellettem, póráz nélkül futott Ian, Gemma, vagy Riley, akit éppen vittem. Az eredmény pedig meglátszik mindenkin, Ian régen egy vadászat közben már alig bírta szuflával, most pedig meg sem látszódik rajta, hogy egy egész napot végigdolgozott. 

Nem mindig volt egyszerű fenttartani a motivációt, de páran nagy hatást gyakoroltak rám. Elsősorban Ivett barátnőm, aki szülés után kezdett el futni és szuperül halad, mindig megosztotta velem a tapasztalatát, edzettünk együtt ha úgy alakult a napunk. Az a kitartás ami benne megvan mindig is csodálatra méltó volt számomra. Vilte, az én teljesen megszállott litván barátnőm, aki egy év alatt olyan formába jött, ami már-már hihetetlen. Vilte rángatott el az első crossfit edzésemre, Splitben, 2 óra alvás után, amire ma már hetente járok, és az egészséges receptjeimet is tőle szerzem mindig. 
Blanka, Anna, az én futótársaim, akikkel lenyomtunk egy 5vös5k-t, akik futottak velem Harasztin, és akik minden Canicrossos őrült és fárasztó kérdésemre válaszoltak. No meg motiváltak, edzés közben, legfőképp Anna. 
Persze vannak még páran mások is, de ez már nem lényeges itt és most.

Úgyhogy hajrá mindenki, nem szégyen a nulláról kezdeni (én az elején baromira szégyelltem, hogy csigalassan és keveset tudok csak kocogni, de egy idő után már nem foglalkoztam ezzel) és sosincs olyan, hogy valaki képtelen legyen megtanulni futni. 

Jövőre mik a célok? Félmaraton és 700km a 2018-as évben biztosan a listán lesznek. Ki tart velünk?