Tűz és víz

Kezdem úgy érezni néha, hogy tehetek én bármit, állhatok fejen - Gridivel kapcsolatunk akkor sem fog változni. Állhatnék fejen, kinyiffanhatnék - Ő marad ilyen... Hullámzó,  néha egész jól behívható. Néha meg katasztrófa. És hogy mi az egészben a legrosszabb? Hogy ÉN vagyok a hibás, csakis én. Én nem vagyok elég hozzá.

Ma erdőztünk. Szépen megvárta rám tapadva ültetés közben a mehetsz szót, majd hurrikánként robban ki mellőlem, a nagy hóban bakkecskeként ugrándozott. Szépen visszahívtam, mert megindult a házak felé, jött, olyan nagy lendülettel, hogy majdnem feldöntött. Később 2x tűnt el, egyébként egész jó volt, szépen behívható. Egész messziről le tudtam tiltani egy csontról, amit legutóbb hozott oda nekem. Dummyztunk is, szép volt, egyszer az elején volt kicsit szétszórt még, nem figyelt, ezért nem látta a leeső dummyt... Használja csak az agyát a nagylány, szépen megkereste. A dummyt egyébként megszerette. Sőt!!!!! A kézbe apportírozása is egyre jobb. Pedig annyira nem erőltettem a dolgokat.
Egyszer csináltunk egy nagyon egyszerű jelölést, a homokbánya mellett, viszont Ingrid nem felém indult el, hanem tovább, egyenesen, farka fent, feje, orra fent....ajjajj, ez nem jót jelent, domina mód aktiválva. Na mondom, mi a szösz, ha vadat lát nem ezt csinálja. Meg sem állt a dombok tetejéig. Erősebb rászólásra (ordításra) visszafordult, elejtette a dummyt, de jött vissza. No, azért ezt nem hagyjuk csak úgy ott - gondoltam naivan  Felküldtem a dummyért, de továbbment, nem szedte fel. Felmásztam dombra, amikor megláttam, hogy egy angol bulldog és agy angol masztiff van ott, és éppen a lányom felé baktatnak... Frankó, lőttek a kutyámnak, egy év lesz mire összeszedem... Nagy nehezen odakönyörögtem magamhoz (rosszabbra számítottam), indultunk haza. Visszafelé még (pórázt a nyaka köré tekerve, nem vettem le róla inkább) kiküldtem a dummyért. - szépen be is hozta, amolyan engesztelésképpen kézbe apportírozva, helyesen fogva.
Egész úton hazafelé azon gondolkodám: miként fogom megagyalni rég nem látott kutyám... 
Kiordibáltam a lelkem is a séta során... Ez már kezd hatni rá.... Egy bizonyos távolságon belül ha rákiáltok működik, hajlandó visszakanyarni. De ha érez valamit, legyen akármilyen közel is... lelécel. Tűz és víz... hihetetlen a csaj, úgy képes dolgozni, hogy állam koppan a földön, következő pillanatban volt kutyám, nincs kutyám.

A gond az, hogy semmi nem hatja meg, az a fránya tacskó vonal, hogy ilyen nemtörődöm, semmivel nem lehet meghatni... eltűnök semmi gáz, hazatalál, gondolja ő. Az irónia ebben, hogy nekem ugyanez a felfogásom. Majd' lesz valami, magam ura vagyok, megoldom a dolgokat.
Annyira szeretnék már egy olyan sétát, hogy csak megyünk a semmibe... Látóhatáron belül van, ha szólok jön. Oly' nagy kérés ez? Nála igen.
Amikor hazaértem azt mondtam, feladom. Nem tudom mi lesz. Pórázos sétákat utálom. Utálom, ha nem rohanhat. Nem szeretek városban sétálni... A szabadságot szeretem, az erdőt, a nyugalmat, a helyet, ahol kicsit leállhatok a pörgéssel, ő pedig kitombolhatja magát.
Egy kedves barátom blogját olvasgattam délután.... Mint mindig, erőt adott. Ő már csak ilyen... Nem is tud róla, de sokszor jobb kedvre derít az okosságával. Eldöntöttem, folytatom, nem adom fel. Mindezek mellett imádom a kis ribit.
csak tovább... tovább... tovább...

Mit tehetek? Amit eddig is... Kötődési tréning újrakezdve, letiltogatás mindenről ezerrel. És kitartok, nem adom fel. Ősszel talán középfokra is eljutunk... az kell nekünk.
Addig meg tanulok a hibáimból, és reménykedem Gridnek nem lesz semmi baja.