20-on túl
No, persze, nem szülinapos bejegyzés következik, a kerek 20-asig van még 1,5 évem, hanem az, hogyan is telt az elmúlt10 km Iannal.
Nem mondom, hogy nem akartam feladni... nem mondom, hogy nem volt olyan nap, hogy nem akartam elmenni, vagy olyan, hogy ne fájt volna. Volt, hogy alig tudtam járni, majd' kiköpetem a tüdőm és hogy azt hittem féltávnál, hogy fel fogom adni. Volt, hogy azt hittem szétszakad a vádlim. De valahogy mindig folytattam, és mindig nagyobb, és nagyobb kedvvel. Ezalatt az egy hét alatt valami megváltozott. Már nem a Medve Kupa a motivációm, hanem a futás, a fejlődés. Napról napra versenyzünk magunkkal, az előző napi eredményünkkel. És minden nap győztünk. Ha csak 1-2 másodpercet, de akkor is fejlődtünk. Már nem nehéz az első kilométert lefutni, mondhatni, egész könnyen megy.
Ian egész szépen húz. No, nem nagy erővel, de kitartóan, és egyenletesen, és amikor kezdenék lassítani, vagy nehéz futni, pont jól jön a kis ereje. Megállni is alig-alig állunk meg, talán jó ha 1-2 pisije van, de volt már alkalom, amikor abszolút nem kellett megállnunk.
Persze, a nagy "trükk", hogy igazán elkezdjen húzni, még várat magára, ugyanis a tesóm sajnos kisebb baleset miatt két hete nem alkalmas bármilyen sportra. Nagy a boldogság minden futás után, imádja az egészet Ian! Türelmetlenkedik amíg bemelegítek, eddig szépen ült, de mostanság egyre többször kapom azon, hogy már nagyon menne, és nem tud a fenekén maradni,
Féltem, hogy majd pórázon is húzni akar, de meg sem fordult a fejében. Nagyon elkanászodást sem vélek nála felfedezni, a megszokotthoz képest (kopp-kopp-kopp).
Ami hihetetlenül ösztönző és motiváló volt, az a rengeteg lelkes érdeklődő, több mint egy tucat ember, aki valamilyen formában megkeresett, hogy látva minket (no, persze, nem futás közben, elég horror kép lehetek) megjött a kedve a dolgokhoz. Furcsa, de szuper, hogy valakinek mi jelentettük azt, hogy belekezdjen valami igazán jó dologba.
Egyszóval, futásra fel mindenki!
Nem mondom, hogy nem akartam feladni... nem mondom, hogy nem volt olyan nap, hogy nem akartam elmenni, vagy olyan, hogy ne fájt volna. Volt, hogy alig tudtam járni, majd' kiköpetem a tüdőm és hogy azt hittem féltávnál, hogy fel fogom adni. Volt, hogy azt hittem szétszakad a vádlim. De valahogy mindig folytattam, és mindig nagyobb, és nagyobb kedvvel. Ezalatt az egy hét alatt valami megváltozott. Már nem a Medve Kupa a motivációm, hanem a futás, a fejlődés. Napról napra versenyzünk magunkkal, az előző napi eredményünkkel. És minden nap győztünk. Ha csak 1-2 másodpercet, de akkor is fejlődtünk. Már nem nehéz az első kilométert lefutni, mondhatni, egész könnyen megy.
Ian egész szépen húz. No, nem nagy erővel, de kitartóan, és egyenletesen, és amikor kezdenék lassítani, vagy nehéz futni, pont jól jön a kis ereje. Megállni is alig-alig állunk meg, talán jó ha 1-2 pisije van, de volt már alkalom, amikor abszolút nem kellett megállnunk.
Persze, a nagy "trükk", hogy igazán elkezdjen húzni, még várat magára, ugyanis a tesóm sajnos kisebb baleset miatt két hete nem alkalmas bármilyen sportra. Nagy a boldogság minden futás után, imádja az egészet Ian! Türelmetlenkedik amíg bemelegítek, eddig szépen ült, de mostanság egyre többször kapom azon, hogy már nagyon menne, és nem tud a fenekén maradni,
Féltem, hogy majd pórázon is húzni akar, de meg sem fordult a fejében. Nagyon elkanászodást sem vélek nála felfedezni, a megszokotthoz képest (kopp-kopp-kopp).
Ami hihetetlenül ösztönző és motiváló volt, az a rengeteg lelkes érdeklődő, több mint egy tucat ember, aki valamilyen formában megkeresett, hogy látva minket (no, persze, nem futás közben, elég horror kép lehetek) megjött a kedve a dolgokhoz. Furcsa, de szuper, hogy valakinek mi jelentettük azt, hogy belekezdjen valami igazán jó dologba.
Egyszóval, futásra fel mindenki!
Megjegyzések