MLRE WT dorog
Nem egyszerű összeszednem a gondolataimat a hétvégéről. Annyi minden kavarog most bennem, hála, öröm, büszkeség....
De kezdjük szépen lassan, az elejétől...
Pénteken este indultunk Imivel, Frostyval és Roséval Dorogra. Eléggé utolsó pillanatban jött ez az ötlet, hogy nevezzek, mert nem tudtam kivel menjek, hogyan, kiállítás is volt tervben, de azt visszamondták végül. Egyszóval sok sok kérdőjel volt, de végül mindre tudtam megoldást találni.
Szerettem volna az évet úgy zárni, hogy Ian legalább egy nagyon jó-t fut és a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk. Valamint szerettem volna egy hétvégét amikor nem dolgozok. Egy percet sem. A laptopom amúgy is szervizben volt, így mindenkit megkértem, hogy erre a két napra lehetőleg mellőzzenek. Sikerült nekik, így talán az évben először volt egy kis szabadságom.
Az időjárás előrejelzés nem sok jóval kecsegtetett, 30°c feletti időjárást jósolt, így a nagy terveim a nagyon jóval csökkentek egy "csak menjünk végig"-re.
Nem a megszokott sorrendben voltak az osztályok, szombaton mentek az M és S osztályok, vasárnap pedig az E és L. Imre Frostyval M-ben indult, Roséval pedig E-ben, így mind a két nap ott tudtam lenni, és végre a nagy álmom, hogy láthassak Open kutyákat "élesben" is teljesült.
Nem voltak egyszerű feladatok, pláne nem ebben a melegben adta fel pár feladat a leckét, de ettől függetlenül, nagy élmény volt nézni ezeknek a kutyáknak a munkáját. Jó volt itt is ismerős arcokat látni a Gundogs.hu csapatból, és velük együtt izgulni és szurkolni nekik. No meg fotózni őket.
Pénteken este indultunk Imivel, Frostyval és Roséval Dorogra. Eléggé utolsó pillanatban jött ez az ötlet, hogy nevezzek, mert nem tudtam kivel menjek, hogyan, kiállítás is volt tervben, de azt visszamondták végül. Egyszóval sok sok kérdőjel volt, de végül mindre tudtam megoldást találni.
Szerettem volna az évet úgy zárni, hogy Ian legalább egy nagyon jó-t fut és a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk. Valamint szerettem volna egy hétvégét amikor nem dolgozok. Egy percet sem. A laptopom amúgy is szervizben volt, így mindenkit megkértem, hogy erre a két napra lehetőleg mellőzzenek. Sikerült nekik, így talán az évben először volt egy kis szabadságom.
Az időjárás előrejelzés nem sok jóval kecsegtetett, 30°c feletti időjárást jósolt, így a nagy terveim a nagyon jóval csökkentek egy "csak menjünk végig"-re.
Nem a megszokott sorrendben voltak az osztályok, szombaton mentek az M és S osztályok, vasárnap pedig az E és L. Imre Frostyval M-ben indult, Roséval pedig E-ben, így mind a két nap ott tudtam lenni, és végre a nagy álmom, hogy láthassak Open kutyákat "élesben" is teljesült.
Nem voltak egyszerű feladatok, pláne nem ebben a melegben adta fel pár feladat a leckét, de ettől függetlenül, nagy élmény volt nézni ezeknek a kutyáknak a munkáját. Jó volt itt is ismerős arcokat látni a Gundogs.hu csapatból, és velük együtt izgulni és szurkolni nekik. No meg fotózni őket.
Az elmaradhatatlan selfie Fly-al. Nem vagyok egy nagy szelfimániás, nem szokásom, de egyik kedvenc munkalabimmal csak-csak kivételt teszek.... Érdekes, eddig mind a kétszer amikor csináltam vele egy képet, Iannal megnyertük a WT-t....
Képeim a hétvégéről: (jobbra-balra nyillal tudtok lapozni, vagy itt megnézni külön oldalon: https://www.flickr.com/photos/145900937@N06/albums/72157672640458282)
Aznap délután 2 körül végeztünk, hiszen mind a két osztályban nagyon kevés kutya volt, így elmentünk a Kutyamánia team-mel, azaz Szabolccsal, Rékával és a kis Kevével ebédelni. Az idő csak úgy repült, mire észbe kaptunk már 5 óra régen elmúlt, és az étteremben türelmetlenül kezdtek el rendezkedni az esti lakodalomra.
Egy kis délutáni csendespihi után elvittük egy gyors esti sétára az ebeket, majd beültünk a panziónkhoz tartozó pincészetbe is, és finom borok mellett hallgathattuk a völgybe hallatszó gímbikák bőgését. Ez külön kedves emlék marad, ugyanis eddig csak kerti bikát hallottam bőgni, és már alig vártam, hogy egy ilyen élmény részese lehessek.
Másnap reggel már már "hiányzott" a megszokott idegesség WT előtt. Kint a helyszínen azért elfogott egy kis izgulás, de nem a szokásos teljesen leblokkolós gyomorgörcsös. Kezdek belejönni? Lehet... Vagy végre pár Gundogs.hu training után tudom mit is kéne nagyjából csinálni, és ezért kevésbé parázok? Inkább.
Megjött A Csapat is, szerencsére mindenki ugyanoda lett beosztva, így végig együtt tudtunk maradni.
A feladatok nem voltak kimondottan nehezek, igazi E osztályosak, a melegre való tekintettel. Nagyon élveztem az egészet, Ian ügyes volt, egyszer volt egy kicsit nem túl szép húzása amikor leállt szaglászni egy fél pillanatra, de ezen kívül nagyon ügyesen teljesített. Én úgy döntöttem, maradok a biztonságos zónában, és inkább többet sípoltam mint kellett volna, egy egy pontlevonásért, .
Lacinál mind a két helyen kettős jelölés volt, egyik egy úton elénk-mögénk, másik pedig egy erdő szélébe ugyan oda.
Katinál pedig az első feladatnál volt egy hajtás, aminek a területére kellett küldeni a kutyát, kerestetni, majd még egy dummyért visszaküldeni.
Utolsó feladatnál lábmunka volt, majd egy távolabbi jelölés.
Még mindig nagyon szokatlan úgy versenyezni, hogy a feladatok előtt tisztán tudok gondolkozni, megtervezem mit hogyan szeretnék, végig a kutyára és a feladatra koncentrálok, és érzem azt a láthatatlan kis zsinórt közöttünk amivel (ha még igen kezdetleges módon) irányítani tudom őt. De nagyon élvezem!
Éreztem, hogy jól sikerültek a feladatok, és az élmezőnyben leszünk, de nem reménykedtem abban, hogy az első két helyet megcsípjük. Liliék mondták nekem, de én nem igazán hittem az egészben, azért izgultam, hogy 3. helyre felférjünk.
A szervezők szerencsére kímélték az idegeimet és még az L osztály előtt, délben lezavarták az eredményhirdetést.
Idegtépő pillanatok voltak, pulzusom az egekben, főleg amikor már közeledtünk az első 5 helyezéshez. A 3. és 4. helyért run off volt... Szóval benne vagyunk az első két helyben. Liliék mellettem már készítették a kamerát, és meg csak annyit mondtam, hogyha megnyerjük, elsírom magam.
De nem gondoltam, hogy ennyire sírni fogok amikor meghallottam, hogy nem Ian nevét olvassák fel a 2. helynél.
Leírhatatlan érzés. Pár hónapja még majdhogynem senki nem hitt bennünk, sőt, mi több - finoman fogalmazva mi voltunk a béna páros. Akiknek semmi tehetsége. Pár ember mégis hitt bennünk, adtak egy kis önbizalmat mindkettőnknek és azóta a három WT-ből amin elindultunk hármon mentünk végig. Örültem amikor a Táboros WT trainingen elsők lettünk.
De ez más volt. Hivatalos verseny, nehéz, embert és kutyát megpróbáló melegben. Erős konkurenciában, rengeteg munka labradorral, és ezerszer többet tapasztaltabb handlerrel.
Egyszer azt mondták nekem, akkor indulj egy WT-n, ha meg is tudod nyerni. Nekem más a célom egyelőre, én csak jól akarom érezni magam és végigmenni.
Hát most végig mentünk. Nem nagyon jóval, hanem kitűnővel.
És megnyertük. Még most sem hiszem el.
Nem tudom mit mondtam pontosan a beszédben (nem retrievereseknek: a nyertesek mindig mondanak pár mondatot) csak arra emlékeztem, hogy szemben állt velem Lili és Daniella, videóztak, vigyorogtak, és én csak a hálát éreztem. Mert ez a Csapat befogadott, a barátaim lettek, együtt trainingeztünk, együtt szurkoltunk a másiknak, egy biztos pont voltak. Lili nagy példa volt számomra amikor Halásziban megnyerték az E osztályt Haverral májusban. Akkor még nem ismertem őket, de tudtam, nekik sem volt teljesen zökkenőmentes a felkészülés.
Hálás voltam, vagyok, és mindig is leszek Csabának, aki nem csak trainingezett velünk, de segített leküzdeni azokat a nagy akadályokat amik annak az útjában álltak, hogy mi boldogan versenyezhessünk. Nem csak a kutyázásban változtatott meg, de az egész életemet segített picit egyszerűbbé tenni.
Halás voltam a kutyámnak, Iannak aki minden álmomat valóra váltja... nem lesz még egyszer ilyen kutya az életembe, aki elé ilyen akadályokat tudok állítani és simán megugorja. Tavalyi célom az volt, hogy az év legsikeresebb kiállítási golden retrievere legyen. Idén pedig azt szerettem volna, ha munkában tudunk fejlődni. De sosem reménykedtem, hogy eddig eljutunk.
Meg még sok sok embernek tartozom köszönettel, nem szeretném sorolgatni, mert úgyis mindenki tudja magáról...
Aznap délután 2 körül végeztünk, hiszen mind a két osztályban nagyon kevés kutya volt, így elmentünk a Kutyamánia team-mel, azaz Szabolccsal, Rékával és a kis Kevével ebédelni. Az idő csak úgy repült, mire észbe kaptunk már 5 óra régen elmúlt, és az étteremben türelmetlenül kezdtek el rendezkedni az esti lakodalomra.
Egy kis délutáni csendespihi után elvittük egy gyors esti sétára az ebeket, majd beültünk a panziónkhoz tartozó pincészetbe is, és finom borok mellett hallgathattuk a völgybe hallatszó gímbikák bőgését. Ez külön kedves emlék marad, ugyanis eddig csak kerti bikát hallottam bőgni, és már alig vártam, hogy egy ilyen élmény részese lehessek.
Másnap reggel már már "hiányzott" a megszokott idegesség WT előtt. Kint a helyszínen azért elfogott egy kis izgulás, de nem a szokásos teljesen leblokkolós gyomorgörcsös. Kezdek belejönni? Lehet... Vagy végre pár Gundogs.hu training után tudom mit is kéne nagyjából csinálni, és ezért kevésbé parázok? Inkább.
Megjött A Csapat is, szerencsére mindenki ugyanoda lett beosztva, így végig együtt tudtunk maradni.
A feladatok nem voltak kimondottan nehezek, igazi E osztályosak, a melegre való tekintettel. Nagyon élveztem az egészet, Ian ügyes volt, egyszer volt egy kicsit nem túl szép húzása amikor leállt szaglászni egy fél pillanatra, de ezen kívül nagyon ügyesen teljesített. Én úgy döntöttem, maradok a biztonságos zónában, és inkább többet sípoltam mint kellett volna, egy egy pontlevonásért, .
Lacinál mind a két helyen kettős jelölés volt, egyik egy úton elénk-mögénk, másik pedig egy erdő szélébe ugyan oda.
Katinál pedig az első feladatnál volt egy hajtás, aminek a területére kellett küldeni a kutyát, kerestetni, majd még egy dummyért visszaküldeni.
Utolsó feladatnál lábmunka volt, majd egy távolabbi jelölés.
Még mindig nagyon szokatlan úgy versenyezni, hogy a feladatok előtt tisztán tudok gondolkozni, megtervezem mit hogyan szeretnék, végig a kutyára és a feladatra koncentrálok, és érzem azt a láthatatlan kis zsinórt közöttünk amivel (ha még igen kezdetleges módon) irányítani tudom őt. De nagyon élvezem!
Éreztem, hogy jól sikerültek a feladatok, és az élmezőnyben leszünk, de nem reménykedtem abban, hogy az első két helyet megcsípjük. Liliék mondták nekem, de én nem igazán hittem az egészben, azért izgultam, hogy 3. helyre felférjünk.
A szervezők szerencsére kímélték az idegeimet és még az L osztály előtt, délben lezavarták az eredményhirdetést.
Idegtépő pillanatok voltak, pulzusom az egekben, főleg amikor már közeledtünk az első 5 helyezéshez. A 3. és 4. helyért run off volt... Szóval benne vagyunk az első két helyben. Liliék mellettem már készítették a kamerát, és meg csak annyit mondtam, hogyha megnyerjük, elsírom magam.
De nem gondoltam, hogy ennyire sírni fogok amikor meghallottam, hogy nem Ian nevét olvassák fel a 2. helynél.
Leírhatatlan érzés. Pár hónapja még majdhogynem senki nem hitt bennünk, sőt, mi több - finoman fogalmazva mi voltunk a béna páros. Akiknek semmi tehetsége. Pár ember mégis hitt bennünk, adtak egy kis önbizalmat mindkettőnknek és azóta a három WT-ből amin elindultunk hármon mentünk végig. Örültem amikor a Táboros WT trainingen elsők lettünk.
De ez más volt. Hivatalos verseny, nehéz, embert és kutyát megpróbáló melegben. Erős konkurenciában, rengeteg munka labradorral, és ezerszer többet tapasztaltabb handlerrel.
Egyszer azt mondták nekem, akkor indulj egy WT-n, ha meg is tudod nyerni. Nekem más a célom egyelőre, én csak jól akarom érezni magam és végigmenni.
Hát most végig mentünk. Nem nagyon jóval, hanem kitűnővel.
És megnyertük. Még most sem hiszem el.
Nem tudom mit mondtam pontosan a beszédben (nem retrievereseknek: a nyertesek mindig mondanak pár mondatot) csak arra emlékeztem, hogy szemben állt velem Lili és Daniella, videóztak, vigyorogtak, és én csak a hálát éreztem. Mert ez a Csapat befogadott, a barátaim lettek, együtt trainingeztünk, együtt szurkoltunk a másiknak, egy biztos pont voltak. Lili nagy példa volt számomra amikor Halásziban megnyerték az E osztályt Haverral májusban. Akkor még nem ismertem őket, de tudtam, nekik sem volt teljesen zökkenőmentes a felkészülés.
Hálás voltam, vagyok, és mindig is leszek Csabának, aki nem csak trainingezett velünk, de segített leküzdeni azokat a nagy akadályokat amik annak az útjában álltak, hogy mi boldogan versenyezhessünk. Nem csak a kutyázásban változtatott meg, de az egész életemet segített picit egyszerűbbé tenni.
Halás voltam a kutyámnak, Iannak aki minden álmomat valóra váltja... nem lesz még egyszer ilyen kutya az életembe, aki elé ilyen akadályokat tudok állítani és simán megugorja. Tavalyi célom az volt, hogy az év legsikeresebb kiállítási golden retrievere legyen. Idén pedig azt szerettem volna, ha munkában tudunk fejlődni. De sosem reménykedtem, hogy eddig eljutunk.
Meg még sok sok embernek tartozom köszönettel, nem szeretném sorolgatni, mert úgyis mindenki tudja magáról...
Ez örök kedvenc kép marad ♥
Tudom, sokaknak megnyerni egy E osztályt nevetségesen egyszerű. Nekem, akinek ez az első olyan kutyája akivel komolyabban foglalkozik, és aki ennyi negatívumot kapott... annak nagy dolog.
Az biztos, hogy ez akkora lendületet adott nekünk, amit nehéz lesz bárkinek, vagy bárkiknek visszafogni.
Az biztos, hogy ez akkora lendületet adott nekünk, amit nehéz lesz bárkinek, vagy bárkiknek visszafogni.
Gratulálok mindenkinek, főleg
Megjegyzések