Angolkaland #2

Miután hazaértünk Angliából rengeteg dolog várt rám, kutyákkal belekezdeni a munkába, kiállítások, dd verseny.... És már el is érkezett az augusztus 14. amikor fejvesztve pakoltam be, hiszen másnap indultam Szilvihez. Most délután mentem időhiány miatt, délelőtt még kaját szereztem, Ákoséknál voltam, pakoltam. Gyorsan elkészültünk, Szilvivel, és már 15. este 10kor elindultunk, rengeteg kávéval és energiaitallal felszerelkezve. Béla-navi barátunk beüzemelve, irány a nagy világ! Szilvi úgy gondolta, nem állunk meg pihizni sokszor, nem foglalt szállást, minél hamarabb kint szerettünk volna lenni. Kicsit rutinosabb rókaként indultunk útnak, nyugodtabb voltam én is abból a szempontból, hogy legutóbb is megcsináltuk, most is sikerülni fog. Nem Szilviben nem bíztam, vagy miatta aggódtam, hanem magam miatt....

Németországban megálltunk egy órácskára pihizni, illetve én utána is alukáltam egy fél órát a kocsiban, utána fittebb voltam mint valaha. Azt tudni kell rólam, hogy az álvás a gyenge pontom, napi 8 óra KELL nekem, különben hisztis vagyok... No, meg félálomban senki ne akarjon találkozni velem, ugyanis általában még mindig az álmomban vagyok, csak éppen hangosan kommentálom a dolgokat, persze ezekre sosem emlékszem.
Kipihenve gyönyörködtem a hatalmas fenyőerdőkben. Most direkt Hollandia felé mentünk, így végre láttam is valamit ebből az országból is. Ami olyan lehetetlennek tűnt számomra előtte, hogy estére Calaisban legyünk, nem is volt annyira az. Szilvi elszántságával levezette az utat, csak a kompon a jegyvásárlás húzta keresztül számításainkat, ugyanis 2,5 órát kellett várakoznunk a következő kompra. 

Addig kicsit próbálgattam Ákostól kölcsönkapott (itt is ezer hála ezért a csodáért!) fix 300-as (f/4) tünemény obit. Jobban vigyáztam rá, mint bármi másra életemben. Aki kicsit ért a fotózáshoz tudja milyen frankó kis obi ez. 

A kompon vacsiztunk, az idő meg csak úgy elröppent, észbe se kaptam, már ott is voltunk, az eső csepergett, és ahogy kihajtottunk a kocsival a hajóból csodás látvány tárult elénk. A doveri fehér sziklák teteje felhőbe burkolózva.... Imádtam! Eső esett, minden olyan igazi Angliás volt. Gyorsan odataláltunk a szállásra, a gyönyörű Beaumont hotelben szálltunk meg. Egy nagyon régi kis épület volt, amit nemrégiben újítottak fel, de sikerült a régi angol varázsát megőrizni a kedves tulajdonosoknak. Rettentő segítőkészek voltak, és bármikor kérhettünk tőlük bármit. A GPS-ünk pl. nem ismerte fel az angol "Postcode"-ot, - minden háznak saját kis kódja van, és csak ezt kell beütni a naviba, okos találmány - de a háziak kölcsönadták sajátjukat a következő két napra, hogy boldoguljunk könnyen. 

forrás: Google

forrás: Google

Még aznap este fogtuk magunkat, és elmentünk Charlieékhoz, akiknél a kicsi Jetro - Szilvivel most egy duál vonalú liver fiúcskáért mentünk ki, neve már előre megvolt - született. Itt is nagyon kedves fogadtatásban részesültünk, a picik mind már az igazak álmát aludták, és a jöttünkre sem gondolták, hogy fel kéne ébredni, tovább aludtak. Egy jó órát töltöttünk náluk, majd hazamentünk, gyorsan elvégeztük az esti teendőket, majd bezuhantunk az ágyba. 

Másnap reggel nem sikerült teljesen akkor kelnünk, mint ahogy terveztük, picit elaludtunk, így egy órás késéssel indultunk Hermitageba, a Kennet Valley GTS által szervezett WORKING TESTRE!!!!!! Első utunkon gondolkoztam el azon, hogy még sosem jártam retrieveres rendezvényen, és mennyire jó lenne kint menni először. Sosem jártam még vadászaton, trainingen, WT-n, vagy FT-n.... Még sosem láttam élőben dolgozni úgy igazán retrievereket, úgy igazán, élesben.

tea-break

Most azonban egy újabb álom válhatott valóra, hiszen Angliában mehettem először versenyre. Nagyon izgatott voltam, le sem lehetett lőni. Odaértünk ahová a navi vezetett minket, a semmi közepére... Nos, merre tovább?! Megjelent mögöttünk egy másik kutyás - később kiderült, egyik bírónő - aki mondta, hogy próbáljuk meg, menjünk tovább előre. Megvolt... Aztán egyszer csak a bozótos mögött csomó kocsi, kutya bukkant elő! Ott voltunk! Kipattantam a kocsiból, az összeszerelt 300-as obival és a vázammal, készen az akcióra - egyébként ezért kértem kölcsön az obit, hogy itt tudjak fotózni.

Őszintén szólva arra készültem, hogy mi majd Szilvivel ott ácsorgunk magunkba, mindenki fura tekintettel bámul ránk, mint valami UFOra, senki nem szól hozzánk, hiszen, valljuk be, itthon akárhová megyünk, kiállítás, vagy bármilyen más verseny, ez van. Ellenben mindenki ránk mosolygott, köszönt, esetleg csodálkozó fejet vágott a magyar rendszám miatt, de mindenki nagyon kedves volt. Szilvi rögtön megismerte Jo-t, Jetro apukájának tulajdonosát, tenyésztőjét. Jo és Richard, férje nagyon régóta foglalkoznak flatikkel, sőt, Richard szülei is flateztek már. Ismét egy jó régi vonalat ismerhettem meg, természetesen itthon kicsit utánanéztem a vonalnak, weboldal: http://www.casblaidd.org.uk/. Innentől velük tartottunk, Joval maradtunk végig, az idős házaspár rettentő kedves volt, nagyon szimpatikusak. Egyébként Ők hívtak meg a versenyre minket, miattuk mentünk.

Nuttka

Jo és Nuttka

Richard

Maga a terület direkt erre lett kialakítva, tó náddal, különböző növényzettel borított földek, erdősávok... Paradicsom! 

Igyekeztem mindent magamba szívni, mit hogyan oldanak meg, mit miért, kutyák milyenek, hogy dolgoznak, hogy irányítanak a felvezetők. Elsőként Jo és Nutka páros munkáját láthattam, ugyanis a vizes munkát nem nézhették a versenyzők, csak ha már ők jöttek sorra, de mivel Jot nem zavarta a fotózás bemehettem kattogtatni. 

Utána mentünk a jelölős feladathoz, itt fotóztam szinte végig, ugyanis itt volt olyan növényzet ahol jókat lehetett lőni. Beszélgettünk a flatesekkel, illetve pár labissal. Egy labradorossal, Johnnal is jókat eltársalogtam, főként a fotózásról, mint utóbb kiderült, nem is kis fotós Ő. Fotós weboldalát itt találjátok: http://www.johnwellingsphoto.com/

A nap kedvenc képe, méghozzá Rowenről. John nagyon pozitívan írt később a képeimről, ami rettentően jól esett

Rowen, aki egyébként már akkor a kedvenc labim volt, amikor egy szót sem beszéltem Johnnal

Attól hogy flatesekkel voltam, a szívem akkor is a goldeneké, így kiguvadt szemekkel kutattam a goldenek után. Nem sokan voltak (több flat volt mint goldi, persze itt is a labik voltak hatalmas számban) csak nagyon munkavonalasakat lehetett látni.... Aztán megérkezett Ray is, két csodás goldival. Rögtön letámadtam, beszélgetést kezdeményeztem, hozott egy Iannal egy idős kis kant és egy felnőtt (a pici apukája) kant is, vele nevezett. Duál vonalú kutyák, vagyis ő csak a munkát nézi, de küllemileg sem voltak rosszak. (Később kiderült, köze van a Rayleas kennelhez, volt felesége a tenyésztő, holnap itt: http://www.rayleas.com/) 

Nagyon örültem, hogy végre, ha már Angliában vagyok, sikerült egy goldenessel is megismerkednem. Nagyon kedves úr, jót beszélgettünk.... Hát, meg kell hogy mondjam, azok után, hogy ők megjelentek le sem tudtam venni róluk a szemem.

Ami nagyon meglepő volt számomra, rettentő pozitív csalódás, az a szervezők és a versenyzők viszonyulása hozzánk. Mindenki mosolygott, a szervezők akárhányszor láttak megkérdezték hogy vagyunk, minden rendben van-e, kérünk-e valamit, a versenyzők is mindig mosolyogtak, beszélgetést kezdeményeztek velünk. Eddig nem sok ilyen rendezvényen voltam, ahol ennyire szívélyesen fogadtak volna.... Mondtam már, hogy imádom az angolokat? Mellesleg az öltözékük is levett a lábamról, imádtam az angol stílusú ruháikat! Én is akarooook!

Közben végignéztem minden feladatból legalább egyet egyet, a vonalhajtást is néztem, illetve egy blindos feladatot is. Imádtam! Úgy éreztem magam, mitn egy porszívó, csak szívtam a tudást.

Rivert Szilvi kicsit magára szerette volna hagyni 20 cm-re leengedett ablakkal a kocsiban.... Kicsit rosszul sült el a dolog (kivételesen nem -csak- a kajánkat zabálta fel) hanem kiugrott a kocsiból.. hogy hogyan hozta össze az nagyon jó kérdés, Richard hívott, hogy menjek, mert River szabadon kóricál.... hajjajj.... ez az átka egy túlkötődött kutyának.

egy kép Riverről is

Eljött szépen lassan az eredményhirdetés, ahol a walk up-os bíróúr tartott egy kis összefoglalót, elmondta, a legtöbb hiba az alapokban van. Hogy is van? Okos a saját kárából? Azt ott, abban a percben megfogadtam, Ianbe szépen berögzítem a lábmunkát, nem érdekel, ha két éves koráig azt gyűrjük. (Meg amúgy is, nekem klikker a barátom, vele ezt úgy gondolom nagyban meg lehet könnyíteni. Zárójel bezárva, majd akkor okoskodok, ha eredménye is lesz mindennek)
Egy gyönyörű szobor volt az első helyezettnek járó díj.... Fájt ám érte a szívünk. No meg azért is, mert elérkezett a búcsú pillanata. Elköszöntünk Joéktól, akiknek hála egy csodás napot töltöttünk, rengeteg új dolgot tudhattunk meg a fajtáról, a retrievermunkáról, és még sok mindenről.

Szinte rögtön Charlieékhoz mentünk, megnézni ki is lesz Jetroka. Szilvi hosszas tanakodás, tesztelések után a kis piros pasira tette le a voksot. Jól döntött szerintem, karakterileg, küllemileg is ez a fiúka vitte a prímet, habár én előtte este a lila fiúra szavaztam, de másnap rájöttem, hogy a piros messze a legkiemelkedőbb. 

Megvolt a búcsú Charliektól is, átvettük a kutyust, midnen papírt elrendeztünk. 

Másnap kora reggeli indulás, első komppal el szerettünk volna menni, ami össze is jött, nem volt semmi probléma (hogy félreértés miatt-e vagy sem, de Charlie elfelejtett adni pet passportot, ami a kompnál jutott eszünkbe, annyira figyeltünk előtte nap a törzskönyvre, szerződésre, hogy ez eszünkbe sem jutott)

Fent reggeliztünk, igazi angol reggelit.... még sosem ettem teljesen igazi reggelit, ideje volt már... Hát, tényleg laktató volt, délig meg sem éheztünk. Közben én kimentem kicsit elbúcsúzni Angliától, a szikláimtól, a kedvenc országomtól.... Nagyon rossz volt arra gondolni, hogy nem tudom mikor jöhetek újra, nem volt semmi ami vigasztal. Csak néztem ahogy távolodunk, és hatalmas ürességet éreztem. Tudom, hogy megyek nemsokára, érzem. De elkeserítő, hogy nem tudom mikor.... 

Este egy elegáns hotelben szálltunk meg Németben, ahol River nagyon jót játszott egy aussie lánykával, akinek a gazdijaival összeismerkedtem, hiszen Orsi miért is ne menne körbekérdezni honnan jött a kutya, ha már együtt kutyázik egy aussiessal minden héten... :)
Nagyon finom vacsit ettünk, curries pulykát, amire már régóta fájt a fogam (Miskolcon ettem utoljára, és már nagyon kívántam, aussieról jutott eszembe ez a kaja) valamint River megmutatta milyen jó ízlése van. A hotel személyzetével sem volt semmi kifogásunk, sőt! Egyrészt kutyáknak kérés nélkül hoztak vizet, megsimizték őket, nagyon kedvesek voltak, reggel bent lehettek a vendéglőben, másrészt a kiszolgálás is szuper volt... :)

Összepakoltunk, majd indultunk Magyarország felé - közben kicsit feldobtuk a reggelt, hát, rég nevettem ennyit! Ausztriában találkoztunk egy flatessel, teljesen véletlenül botlottunk egymásba, mellettünk tankoltak, és először azt hitték, Jetro spániel, majd amikor mondtam, flat, felkiáltottak, hogy nekik is van egy a csomagtartóban. :) (Németországi hotelünkben egy flat keverék gazdi is volt.... mennyi flates, atya ég!)

Sikeresen megérkeztünk Magyarországra, elugrottunk Ágikhoz Hollyért, aztán a Kutyavarázsba Joyért, itt kicsit fürdettük a kutyikat, meg fotóztam.

Így, több mint egy hónapja, hogy visszajöttem ugyan azt érzem. Hiány, kis szomorúság. Az ember mindig otthagy magából egy kis darabot, és minél többet van kint, annál többet szeretne. Viszont nagy motivációt ad Anglia. Tanulnom kell, dolgoznom kell, kutyákkal keményen kell foglalkoznom. Dolgozni, tanulni, keményen, szorgalmasan. Az utóbbival nagy problémáim vannak, sosem voltam szorgalmas... De Angliáért képes vagyok megváltozni. Tudom, egyszer kiköltözök a kutyáimmal a Brit szigetekre. Sok goldi, szép, barna köves ház, nagy mező. Eső sem zavar, essen csak! A hőmérséklet tökéletes.... a nyelvvel meg szerintem nem sok gondom lenne... :) Szerintem sokat fejlődött az angolom ezalatt az idő alatt, 

Úgyhogy csak előre, előre, előre. Tudom, hogy sikerülni fog. :)