A sport... számomra...

Ma kimentem Ingridhez frisbeezni. és annyira boldog vagyok! végre rájött, hogy előre is lehet futni. Simán előre lehet küldeni már az udvar közepéig, akkor eldobom a korongot, és elkapja! Aki elhaladt tiszta hülyének nézett, mert ahányszor elkapta visítozva ugráltam, amitől ő egyre jobban felpörgött.
Utálom, de abba kellett hagyni amikor a legjobban ment... pedig úgy dobáltam volna még!
Dog-dancingeztünk, az is egyre jobban megy. Előszedtem a madzagos labdát, és annyira rápörgött!

Megkaptam több soron az elmúlt év során, hogy mit szeretem ennyire a kutyámat.
Nem értik, hogy mi a jó ebben. nem látják a szépségét, valószínűleg nem tudnának örülni annak, például, hogy a kutyájuk végre megemeli az egyik mancsát, ahonnan egy lépés a pacsi-ig.
(ezek most szint úgy a lovasokra is igazak)
Kézilabdázhatsz, focizhatsz, de a labdád csak egy labda lesz, amit majd lecserélsz jobbra. A kutyázásnál nem így van... A kutyázásnál bizalomnak kell lennie, mindegy az hogy kutyakiállításról, dog-dancingről, frisbee-ről, vagy agilityről beszélünk. hosszas, kemény munka áll minden lépés, minden ugrás, vagy eseteknél megállás mögött.
A kutya az egyetlen "sportszer" (bár inkább sporttárs) aki megvigasztal, felvidít, vagy megnevettet. Történjen bármi, lehetsz béna, eleshetsz az akadályban futás közben, ő oda fog menni hozzád, megnyalogat amíg mások esetleg kinevetnek.

és nem értem, miért nem elfogadott sport az agility... mert hogy az is ugyan olyan (sőt, sokkal jobb) mint mondjuk a foci.